Figyeljük csak meg, mi történik a 3. versszakban! Zrínyi nem védelmezi a magyarságot a sors vádjai ellen, nem mentegetőzik, ahogy logikus lenne, hanem még a sors vádjainál is keményebb vádat fogalmaz meg:

  De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!
Te rendelél áldást neki:
S a vad csoport, mely rá dühödve támad,
Kiket nevelt, öngyermeki.

A versszak úgy indul, mintha Zrínyi vitatkozni akarna: újra megszólítja a sorsot, szánalmát kéri (akárcsak a Himnuszban, a könyörgő másodszorra már nem áldást, csak szánalmat kér), s érvel, hogy miért szánja meg a sors a hazát.

„Te rendelél áldást neki”, mondja, amivel visszautal a 2. versszak első sorára (ahol a sors azt mondta: „Áldást adék”). Gyakorlatilag megismétli a sors szavait, újrafogalmazza ugyanazt.

Innentől azonban nem az jön, amit várnánk. Logikus lenne, hogy Zrínyi cáfolja azt, amivel a sors a magyarságot vádolja (gyávaság), hogy védőbeszédet mondjon a nemzetért (ahogy a Himnusz beszélője teszi).

Ehelyett megerősíti a sors állításait, és ő maga is vádolni kezdi a magyarokat: „a vad csoport, mely rá dühödve támad, / Kiket nevelt, öngyermeki.”

Ez a vád a vers kulcsmondata. Kölcsey több módon is kihangsúlyozza: egyrészt kettőspont áll előtte, ami pillanatnyi szünetet teremt, s ezzel előkészít rá minket, hogy fontos megállapítás következik. Másrészt a legfontosabb szó, az „öngyermeki” a mondat legvégére kerül, s ezáltal is hangsúlyossá válik.

Miért is fontos ez a szó? Ez a szó ad választ arra a kérdésre, ami már a vers eleje óta feszít minket: hogy milyen veszély fenyegeti a hazát. Eddig úgy tűnt, külső támadástól kell tartani, de itt most világossá válik, hogy sokkal rosszabb a helyzet. A baj velünk van, belső veszély fenyeget.

A „magzatok” azért képtelenek a haza védelmére, mert önmaguk ellen kéne megvédeniük a hazát! Ettől aztán a vád sokkal súlyosabbá válik: már nem egyszerű gyávaság a nemzet bűne, hanem hazaárulás.

A Himnusz 5. versszakában Kölcsey már kimondta egyszer, hogy saját fiai támadtak a haza ellen: itt ugyanaz a gondolat ismétlődik, de sokkal keserűbben, kétségbeesettebben.

Adott egy ország, amelyet saját lakói is támadnak, és nincs, aki segítse. Ennek a képnek van valósághitele, hiszen egy ország bizonyos ideig akkor is fennmarad, ha népe, illetve irányítói semmit sem tesznek védelmezésére, sőt, pusztítják, gyengítik, és a külső ellenség mellett belső bajoktól is szenved.

Persze, mint tudjuk, a vers mögött nem egy konkrét politikai esemény áll. Kölcsey saját tapasztalataiból levonta az erkölcsi következtetést és általánosított.

Súlyos lelki megrázkódtatását jól érzékeltetik a következő, valósággal bibliai átokként ható sorok:

Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;
S míg hamvokon majd átok űl,

Zrínyi szerepében büntetést kér a sorstól a bűnösökre, de már nem a nemesi nemzet-ideológia, hanem az egész emberiség nevében: „Taposd el a fajt” (a magyarokat), „rút szennyét nememnek” (az emberi nem rút szennyét). Ha így értelmezzük, akkor az egész magyarságot átkozza meg Kölcsey.

De az is lehet, hogy az átokkal csak a nemességet sújtja: „rút szennyét nememnek”, ezt úgy is lehet értelmezni, hogy „nemzetségemnek”, azaz a nemesi nemzetet is értheti rajta.

Mivel a korabeli politikai élet irányítója a nemesség volt, a nemességre hárult a feladat, hogy a haza sorsával törődjön, a nemességnek lett volna kötelessége megvédeni az országot. Ugyanakkor Kölcsey nem gyűlöletből ostorozza a nemességet, hiszen ő maga is ehhez a társadalmi réteghez tartozott. Ugyanúgy szeretetből és féltésből ostorozta a magyarságot, ahogy majd később Ady.

Láthatjuk tehát, hogy míg a 2. versszak még az 1830-as Zrínyi dala szintjén állt, itt a 3. versszakban nagyot ugrottunk gondolatilag előre: mintha 8 év keserű tapasztalata játszódott volna le Kölcseyben a két strófa között.

A lelki válság is érthető: a költőnek szinte ketté kell szakadnia, hiszen ő maga is a bűnös magyarsághoz és a kárhoztatott nemességhez tartozik. Emberségéhez, elveihez akar hű lenni, vagy osztályához és nemzetéhez? Mert mindkettőhöz egyszerre nem lehet. Ha egyikhez ragaszkodik, akkor a másiknak a pusztulását kell kívánnia.

Ráadásul az anya és gyermekei = a haza és népe azonosítás is tarthatatlanná válik, hiszen a költő úgy kíván halált a gyermekekre, hogy közben az anya életben maradjon:

Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körűl.

Kérdés, hogy lehetséges-e a kettő szétválasztása? Ha igen, akkor mégiscsak megtörténhetne a feloldódás (és a konvencionális módon zárulna a vers), ez lehetne a kivezető út.

A költő abban bízik, hogy születhetnek még a hazának jobb fiai, akik szeretik, megbecsülik és megvédik. De csak feltételes módot használ („…teremnek / Tán jobb fiak, s védvén állják körűl”), hiszen egyáltalán nem biztos, hogy így lesz, ez csak halvány remény.

Aztán még ez a remény is elszáll. Ugyanis amit a versbeli Zrínyi kér a sorstól, az lehetetlen: a haza nem létezhet fiai nélkül.

Míg az anya életben maradhat, ha gyermeke meghal, Magyarország nem maradhat életben, ha a magyarok kipusztulnak.

Ezt Kölcsey is tudja. Ha végleg leszámol a nemzettel, akkor leszámol a hazával is. Ez a felismerés lappang a 3. strófa vége és a 4. strófa eleje között.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!