A 2. versszak a sors válasza:

  Áldást adék, sok magzatot honodnak,
Mellén kiket táplál vala;

Itt már a haza önálló életre kel és az édesanya képévé nemesedik, a hazában élő nép pedig a gyermekei ennek az anyának. Ez a metafora nem Kölcsey találmánya: szinte minden nemzet nyelvében megvan ez a nyelvi közhely (melyet nálunk az olyan szavak jeleznek, mint anyanyelv, szülőföld, honleány stb.).

Köznyelvben is meglevő, szokványos kép tehát, hogy a föld és a rajta élő nép között szülő-gyerek viszony van. A reformkorban pedig különösen gyakran használt kép, melyet maga Kölcsey is többször beépít verseibe (pl. a Himnuszba: „Hányszor támadt tenfiad, / Szép hazám, kebledre”).

Vannak még ilyen sablonszerű képek a versben (pl. „vérkönny”, „önnépe”, „szent harc”, „őrcsillagzat”, és a németes „bájkör” szó), de meg kell jegyeznünk, hogy e szavak és képzetek jó részét Kölcsey vezette be a magyar irodalomba.

A másik dolog, ami a vers szóanyagával kapcsolatban feltűnik, az a vallásos jelleg, mint pl. rögtön a 2. versszak elején az „áldás” szó. Gyakorlatilag végigvonulnak a versen a vallásos motívumok („Te lásd meg”, „légy gyámja, légy vezére”, „Te rendelél áldást”, stb.).

A Zrínyi második éneke ebben is emlékeztet a Himnuszra. Igaz, itt a vallásos jelleg nem olyan erőteljes, és más a szerepe: a vallásos hang fokozza a szenvedélyességet és az ünnepélyességet, ami megnyilvánul a versben. (Ez nem feltétlenül tudatos döntés eredménye: Kölcseynél a hazafias érzés önkéntelenül összekapcsolódik a vallásossal.)

A vallásos szókincs és hang végig megvan a versben, függetlenül attól, hogy éppen ki „beszél”, ezért bizonyos mértékig összemossa a szereplőket (mint mondtuk, valójában monológ a vers, többek között emiatt is).

„Áldást adék”, feleli a sors, aki úgy nyilatkozik meg, mintha Isten lenne, vagyis teljesen a keresztény szókinccsel él. Áldást adtam, azaz segítettem népedet, felvirágoztattam hazádat, de ezt a hazát nektek kell megvédeni, mert ha ti nem teszitek, akkor ki fogja?

A második sort („Mellén kiket táplál vala”) a költő inverzió segítségével (az inverzió felcserélt szósorrend: nem kiket mellén táplált, hanem mellén kiket táplált) és régies igealak („táplál vala”) használatával kiemeli. Mi jut eszünkbe erről az erőteljes képről?

Hegyek, völgyek, síkságok, folyók, áldott földje a magyar hazának, épülő hajlékaival, aki mint az édesanya, mellén táplálja gyermekeit. A haza, az anyaföld nevelt fel titeket, mondja a sors, és ti milyen hálátlanok vagytok: nem törődtök vele, nem véditek meg.

Ezt a szemrehányást két felháborodott költői kérdésben fogalmazza meg:

S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?
Önnépe nem lesz védfala?

Egy nagyon fontos dologra hívja fel ezzel a figyelmet: minden közösség felelős a saját megmaradásáért. Nem lehet másoktól várni, hogy majd tesznek valamit, majd segítenek: magunkra vagyunk utalva.

Kölcsey nem mondja ki, de az a benyomásunk, hogy idegen támadástól kell megvédeni a hazát, s ezt megerősítik a következő sorok:

Szív, lélek el van vesztegetve rátok;
Szent harcra nyitva várt az út,
S ti védfalat körűle nem vonátok;
Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.

Ez már kemény vád: megvolt a lehetőségetek, mondja a sors, hogy harcoljatok a hazátokért, példát mutassatok hazaszeretetből, de nem tettétek.

A hazátok azért fog sírba jutni, mert népe gyáva, nem szereti s nem védi meg. Itt jelenik meg tehát a nemzethalál gondolata. A költő a magyarságot ostorozza, de a végső ítélet a hazát sújtja, a hazának kell ugyanis elvesznie népe bűnei miatt.

Kölcsey látta, hogy a nemzet rossz úton jár, önmaga és a haza ellensége, ezért írja, hogy a sors ajándékait a magyarság eltékozolta: szívet és lelket elvesztegette a semmire, eljátszotta saját országát.

Figyeljük meg, hogy a sors válaszából ugyanaz az izgatottság, megrendültség érződik, mint Zrínyi könyörgéséből, mintha együtt aggódna vele (ez is a monológ-jelleget erősíti)! Érzelmileg teljesen azonos hőfokon van a két beszélő.

Tehát az anya (a haza) azért fog elpusztulni, mert fiai, magzatjai (a magyarok) gyávák. A sors a gyávaságot jelöli meg a nemzet bűneként, ezért kell a hazának elvesznie. Ez azért fontos, mert ezzel Kölcsey visszakapcsol a Zrínyi dalához: ott ugyanezt a vádat fogalmazta meg. A múltbeli erények legfontosabbika a hősiesség, bátorság volt, a haza védelméért való áldozatvállalás (melyet Árpád, Szondi nevével jelzett a költő). Ezzel szemben a jelen a gyávasága, a hazafiatlansága miatt törpe.

Ne felejtsük el, hogy ez az ítélet a nemesi nemzet-ideológia talaján áll. A gyávaság azért bűne a nemességnek, mert a nemesség feladata megvédeni a hazát: kiváltságait (pl. az adómentességet) azért kapta, mert a vérével adózik, vagyis külső támadás esetén saját költségén felfegyverzi magát és katonai feladatokat lát el az ország védelmében (nemesi felkelés). Ennek az ideológiának az értelmében a bátorság, hősiesség és hazaszeretet számít erénynek, a gyávaság és hazafiatlanság pedig bűnnek.

Itt, a második strófa végén van a vers felezőpontja, és nemcsak azért, mert négy versszakból áll és mennyiségileg itt van a közepe. Mint láttuk, a 2. versszak végén gondolatilag egyelőre a Zrínyi dala szintjén állunk. A nemzethalálról szóló jóslat is elhangzott már, a 4. versszak ezen a téren nem mond majd semmi újat. A 3. versszaktól azonban történik valami, ami merész újítása Kölcseynek.

A reformkori (sőt, a későbbi) versek szerkesztésében az volt a gyakorlat, hogy a vers a felezőponttól fokozatosan visszafelé, a feloldás felé halad (Vörösmarty és Arany is ezt a költői gyakorlatot követte). A Zrínyi második énekében ennek épp az ellenkezője történik. Kölcsey nemhogy visszavon, de továbblép: érzelmi feloldódás helyett még súlyosabb lesz a vers zárlata.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!