A cím értelmezése – Miért éppen Zrínyi?

A vers csak Kölcsey halála után, 1840-ben jelent meg a Versek című kötetben.

Az előzmény, a Zrínyi dala 1830-ban nyaralás közben, Szobráncon keletkezett (emiatt kezdetben Szobránci dal címen emlegették a költő barátai). Kölcsey kéziratán nem szerepel a vers címe, így később hol Zrínyi énekeként, hol Zrínyi dalaként jelent meg (ki, mikor és miért kapcsolta Zrínyi nevét a vershez, nem tudjuk).

A Zrínyi második éneke esetében viszont már maga Kölcsey adta a címet, mintegy utólag szentesítve az első Zrínyi-vers címét is. Tehát vagy ő választotta Zrínyit, vagy minimum beleegyezett a választásba.

De miért éppen Zrínyi? Kölcsey tisztelete Zrínyi Miklós iránt más műveiben is megfigyelhető: tanulmányokat, esszéket írt róla, de más verseiben, pl. a Vanitatum vanitasban is felbukkan a neve („Zrínyi Miklós szent pora”).

Szerinte az elődök közül Zrínyi képviselte leginkább a magyar hazafias-heroikus erkölcsiséget.

Tény az, hogy költőként és politikusként is hasonló nézeteket vallott, mint a Szigeti veszedelem szerzője, ugyanakkor – akárcsak a Himnusz esetében – a cenzúra miatt az is fontos volt, hogy a vers idejét a költő a múltba helyezze, méghozzá a régmúltba. Miért a régmúltba?

Azért, mert a török idők Kölcsey korában már történelemnek számítottak, ellenben egy olyan név például, mint Rákóczi Ferencé, még mindig negatívan csengett a cenzorok fülében. (A Rákóczi-szabadságharc emléke még friss volt, ráadásul akik ellen Rákóczi harcolt, azok most is hatalmon voltak és most is ellenség voltak.)

Olyan történelmi alakot, aki a Habsburgok ellen harcolt, nem választhatott Kölcsey, mert akkor a vers nem megy át a cenzúrán.

 

A vers műfaja: lírai dialógus vagy drámai monológ?

A párbeszédes formájú versben Zrínyi és a sors vitatkozik egymással: az egyik értelmezés szerint Kölcsey Zrínyi alakja mögé bújtatja el saját személyiségét, így a mű lényegében egy lírai dialógus.

Ez esetben egy szubjektív és egy külső, objektív erő áll szemben egymással: egy emberi lény és egy ember fölötti lény (a sors), s az utóbbi megfellebbezhetetlen ítéletet mond ki. Kölcsey könyörög a haza megmaradásáért, a sors pedig ezt a kérést elutasítja.

Van azonban olyan értelmezés is, amely szerint a vers nem annyira lírai dialógus, mint inkább drámai monológ.

Azért drámai, mert két „szereplő” beszél a versben, ám mégsem párbeszédről van szó, hanem monológról, mivel mindkét beszélő érezhetően ugyanannak a személynek (a költőnek) a gondolatait mondja ki és a költő érzelmeit közvetíti.

Így tehát egyik beszélő sem „objektív”, mindkettő Kölcsey, aki két külön szereplőbe vetítette ki magát (önkivetítés), mivel egymásnak ellentmondó gondolatai, érzelmei voltak a haza témája kapcsán.

A lelki válságtól szenvedő, meditáló, vívódó költő tehát egy meghasonlott lelkiállapotot akart kifejezni a versben, ezért bújt kettős szerepbe: a Magyarországot halálra ítélő sors ugyanúgy ő, mint Zrínyi (vagy ha tetszik, a Hazafi, a Költő).

Nem arról van szó tehát, hogy Kölcsey könyörög, a sors pedig elutasítja a kérését: a párbeszédes forma ellenére a vers nem valódi dialógus, hanem egy belső vita, vagyis monológ, amelyben a költő önmagával, saját reményeivel és félelmeivel vitatkozik.

Ezt az értelmezést támasztja alá az a tény is, hogy Kölcsey nem egy jelenetet írt meg a versben: nincs szituáció és nem jelölte a dialógust idézőjelek használatával, ahogy más verseiben – ahol valóban dialógust akart írni – megtette (pl. az Igazság c. versben). A versnek nincs külső tere és ideje sem, ugyanis az egész vita a lélekben zajlik.

Maguk a szereplők is elmosódottak: ha Zrínyi neve nem szerepelne a címben, eszünkbe sem jutna, hogy ő a vers egyik beszélője. A sors szó pedig nincs nagy kezdőbetűvel írva, pedig Kölcsey a megszemélyesített elvont fogalmakat nagy kezdőbetűvel szokta írni (pl. Fantázia, Szabadság, Igazság).

Mindennek az az oka, hogy a költő sem Zrínyit, sem a sorsot nem akarta elkülöníteni önmagától: mindkettő ő maga, teljesen azonosul mindkét szereppel.

 

A vers hangneme, szerkezete, verselése

Ugyanakkor, bár a két beszélő lelkiállapota azonos, a hangnemük nagyon is eltér. Zrínyi hangja elégikus, vallásos-patetikus, sóhajszerű könyörgés, a sors hangja szentenciózus, számonkérő és ítélkező. Ez a hangnem-váltakozás az oka, hogy a két szerep jól elkülönül egymástól.

Azt is azonnal észre lehet venni, hogy egy-egy megszólalás egy versszak erejéig tart, és mindkét beszélő kétszer szólal meg. A páratlan versszakok (1. és 3. strófa) Zrínyi, a páros versszakok (2. és 4. strófa) a sors szólamai.

Ezt a tagolást Kölcsey a vers strófaszerkezetében is érvényre juttatta. Az egyes strófákat az utolsó sor ritmikailag is lezárja: a nyolcsoros versszakokban végig öt és feles, valamint négyes jambusok váltakoznak, de az utolsó sorban egy ötös jambus van. Ennek megfelelően változik a szótagszám is: 11 szótagos és 8 szótagos sorok váltakozása után a strófát egy 10 szótagos sor zárja le. Rímei keresztrímek.

A dialógus-jelleget és a monológ-jelleget tehát állandóan egymásba játszatja a költő.

A lényegi mondanivalót a strófák végén helyezi el s ezáltal kihangsúlyozza. A Zrínyi-versszakok utolsó két sora egy-egy kérést, a sors-versszakok vége egy-egy szentenciaszerű, tömör ítéletet fogalmaz meg.

Nemcsak időmértékesen, hanem ütemhangsúlyosan is ritmizálható a költemény, azaz szimultán verselésű.

 

A vershez kapcsolható stílusirányzatok

A mű felépítése szabályos, racionális, világosan áttekinthető, mondanivalója is egyértelmű, mindez klasszicista törekvéseket mutat. Szintén klasszicista a verselés, a jambikus sorok és a keresztrímek kimért pontossága.

Az ellentétek és túlzások, valamint a szenvedélyesség, a végletesség, a zaklatott képek, az érzelmi telítettség, az időnként ellágyuló, érzelmileg hullámzó hangvétel azonban erősen a romantikához kötik a verset.

Vannak képei, amelyek nem is romantikusak, hanem már-már szentimentálisak, pl. „Vérkönnyel ázva nyög feléd”, „kies határa”, „ki bájkörébe lép”).

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!