A mű keletkezésének körülményei

Mert mi is történt Kölcseyvel 1830 és 1838 között? 1830-ban a Zrínyi dalát még csak figyelmeztetésnek szánta kortársai számára, 1838-ban a Zrínyi második énekét már könyörtelen ítéletnek. Mi történt a kettő között?

Kölcsey már 1830-ban is el volt keseredve, de pesszimizmusából akkor még ki tudta ragadni gróf Széchenyi István nagy hatású műve, a Hitel, egy szépirodalmi stílusban megírt közgazdasági munka, melynek záró gondolata a múlton való merengés helyett a jövőért való munkálkodásra biztat.

A kiváló reformer, a „legnagyobb magyar”-ként tisztelt Széchenyi érdeme volt, hogy a jelen feladataira irányította kortársai figyelmét: szerinte a régi dicsőségen és a nemzeti balsorson való merengés céltalan dolog, hiszen ami elmúlt, azon már nem lehet változtatni, saját korunkért és az utánunk jövőkért azonban még tehetünk valamit.

„Nem nézek én, megvallom, annyit hátra, mint sok hazámfia, hanem inkább előre; nincs annyi gondom tudni valaha mik voltunk, de inkább átnézni idővel mik lehetünk s mik leendünk. A mult elesett hatalmunkbul, a Jövendőnek urai vagyunk… Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; – én azt szeretem hinni: lesz!”

Ez a gondolat Kölcseyt is fellelkesítette, erről Huszt című verse tanúskodik, mely pont ezt a Széchenyi-féle vezérelvet fogalmazza meg lírai eszközökkel, s melynek utolsó sora („Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”) szállóigévé vált azóta.

Széchenyi hatására az alapvetően lírai alkatú, zárkózott Kölcsey harcos közéleti szereplésre vállalkozott, beszédeket tartott a megyei közgyűléseken és a pozsonyi országgyűlésen is, szót emelt a reformok szükségessége mellett, kiállt a nemzeti függetlenség és a jobbágyfelszabadítás ügyéért.

Ebben az időben kevés lírai művet alkotott, a közéleti tevékenység teljesen lefoglalta az idejét. 1832 végétől 1835 elejéig volt Szatmár megye országgyűlési követe, s ezen időszak alatt végig a haladás nehézségeivel kellett szembesülnie. Azt kellett tapasztalnia, hogy a kortársak nem értik az idők szavát, nem hajlandók a szükséges reformintézkedések bevezetésére, nem törődnek a haza és a nemzet sorsával.

1834 novemberében tartotta meg Pozsonyban híres beszédét Az örökös megváltás tárgyában, és két hét múlva már le kellett mondania követi megbízatásáról. Mi történt?

Szatmár megye közgyűlése megváltoztatta álláspontját, és arra utasította követeit, hogy forduljanak szembe a jobbágyfelszabadítás ügyével. Erre az elvtelenségre a szilárd jellemű Kölcsey képtelen volt, és hogy ne kelljen meggyőződése ellenében szavaznia, inkább lemondott és hazament (rajta kívül még Eötvös Mihály tette ezt).

De nem ez volt az egyetlen kellemetlensége. Közismert volt jobbágybarát érzelmeiről, s hazatérve azt kellett látnia, hogy politikai ellenfelei saját jobbágyait bujtották fel ellene, és saját birtokát gázolták le, tiporták meg saját parasztjai, akikért szót emelt…

Ráadásul a bécsi udvar is el akarta fojtani a modernizációért és polgárosodásért küzdő magyar reformmozgalmat: Kossuth Lajost, Lovassy Lászlót lefogatták és perbe fogták a mozgalom vezérét, az 1838-as pesti árvíz hősét, báró Wesselényi Miklóst felségsértés vádjával. Élete utolsó hónapjaiban Kölcsey mint ügyvéd az ő jogi védelmén dolgozott.

Kölcsey már nem érhette meg, de azért mondjuk el, mi lett az ügy kimenetele!

A per 1839-ben fejeződött be, Wesselényit 3 év börtönre ítélték, ami a korabeli börtönviszonyok miatt egész további életére megbetegítette, és bár 1840-ben kiszabadult, betegsége örökre kikapcsolta őt a politikai életből.

Lovassy szintén 1840-ben szabadult a börtönből József nádor közbenjárására, de akkor lelkileg-szellemileg már ő is teljesen megtört volt.

Kossuth Lajost az V. Ferdinánd által betiltott Törvényhatósági Tudósítások szétküldéséért tartóztatták le 1837-ben és ügye nagy port kavart, mert nemesember létére bírói ítélet nélkül tartották fogva. Kétévi fogság után 1839-ben további 3 év börtönre ítélték, amit felsőbb szinten a bíróság 4 évre súlyosbított. Összesen 3 év raboskodás után 1840-ben szabadult az országgyűlés által kivívott amnesztiának köszönhetően.

Látható tehát, hogy a korszak eseményei bőven adtak okot Kölcseynek a kétségbeesésre. Folyamatosan azzal kellett szembesülnie, hogy eszményei és a valóság kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással. 

Ugyanezt láthattuk Berzsenyi esetében is, akinek szintén volt egy ideálvilága, ami nem fért össze a körülötte levő valósággal. Bár a két költő nem szívlelte egymást, az egész kort sajátosan jellemzi az, hogy ők ketten hasonló lelki válságtól szenvedtek.

Mert Kölcseynek mit kellett megélnie?

A nemességnek nemzetmentő szerepet szánt, erre azt kellett látnia, hogy a köznemesség önző és elvtelen, az arisztokrácia pedig közönyös a haza sorsa iránt, és a haladásért való küzdelemnek el kell buknia a széthúzás miatt.

Demokratikus nézeteket vallott, s mit kellett tapasztalnia? Azt, hogy a bécsi udvar nemcsak elutasító a reformtörekvésekkel szemben, de terrorintézkedésekkel fojtja el a magyarság legjobbjaiból álló reformmozgalmat.

A jobbágyfelszabadításban hitt, s mit kellett megérnie? Hogy saját jobbágyai dúlják fel a földjeit.

Nem csoda, ha 1838-ra abba a komor, pesszimista hangulatba zuhant, amely a Zrínyi második énekének egyik fő jellemzője: a vers ugyanis mély keserűségről árulkodik és reménytelenül sötét képet fest a hazáról.

Kölcsey úgy érezte, a magyarság eljátszotta a történelem által felkínált utolsó lehetőséget a nemzet sorskérdéseinek megoldására, így felerősödött benne a nemzethaláltól való félelem.

Mint Búcsú az Országos Rendektől című beszédében elmondta: nálunk törvények útján, vér nélkül lehetett volna véghezvinni mindazt, amiért más országokban forradalmak zajlottak és amit máshol sok ember halála árán lehetett csak elérni. A Zrínyi második énekében is megfogalmazza, hogy a „Szent harcra nyitva várt az út”, de mi elszalasztottuk a lehetőséget. Úgy érezte, ezért az ország bűnhődni fog.

Olvassuk most el a verset!

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!