A kérdés, „És hol a nép”, már nem a hazaszeretetre vonatkozik, hanem csak arra kérdez rá, hogy megvan-e még a nép egyáltalán, él-e a magyarság.

Érdekes probléma, hogy Kölcsey népfogalma az egész társadalmat jelenti-e, vagy csak a nemességet. Tudjuk, hogy Berzsenyi pl. a „nemzet” szót csak a nemességre értette.

Kölcsey fogalomrendszere árnyaltabb volt: ő külön használja a „nép”, a „haza” és a „nemzet” fogalmakat, így feltehetőleg a „nemzet” csak a nemességet, a „nép” viszont az egész magyar társadalmat jelenti nála.

A Vándor tehát határozott, követelőző kérdéseket tesz fel, és kiábrándult, szűkszavú válaszokat kap.

Az anaforával (Hol van…) induló kérdések ugyanakkor érzelmileg túlfűtöttek, túlzóak, patetikusak is. A kérdező a múlt értékeit keresi, így az érzelmi motiváltság a felidézett korok, tettek, történelmi személyek értékhordozó szerepét emeli ki.

Utolsó kérdése: a nép, amely évszázadokon át küzdött és minden akadályt legyőzve fennmaradt, hol van?

Erre a kérdésre a válaszadó – Zrínyi – kilép szerepéből és addigi beszédstílusából, s felkiált: „Vándor, állj meg!”. A felkiáltás azt jelenti: ne kérdezz tovább! Nincs értelme a további kérdéseknek, mert ez a nép egyáltalán nem azonos azzal a néppel, amit keresel.

Ezután felsorolás következik, melynek végén szó szerint megismétlődnek a kérdésben elhangzó szavak: „tanult izzadni”, „hősi bért aratni”.

Érezzük az utolsó strófában az indulatot, a válaszadó teli van érzelemmel, erőteljes jelentésű szavakat használ (pl. „korcs”).

Érzelmileg ugyanolyan hőfokú lesz a válasz, mint előtte a kérdések, itt az utolsó versszakban tehát a kérdező és a válaszadó lelkiállapota azonossá válik.

A vers vége szerkezetileg tetőpont, tartalmilag, gondolatilag azonban a mélypont. A válasz az utolsó sorokban már ítéletté erősödik, amely végleges és mélységesen kiábrándult: a régi dicső nép „Névben él csak, többé nincs jelen.”

Ez az ítélet némileg módosítja a vers üzenetét: az értékes múlt és az értékvesztett jelen ellentéte helyett itt már a jövő kilátástalansága a hangsúlyos.

Ennek a népnek nincsen jövője, ezért a jövő fogalmilag csak a kérdésben szerepel („A jelenben múlt s jövő virúlt”), a válaszban nem, a válaszban a jövőre utaló egyetlen szó a „többé”. Vagyis a magyarságnak nincs jövője, a sorsa reménytelen.

A megszólítás is – „Vándor, állj meg!” – a görög sírfeliratokból ismerős (az antik epigrammákban ez a felszólítás azt jelentette, állj meg a hősök sírjánál). Egy sírfelirat-szövegre való utalás pedig nem egyebet sugall, mint a nemzet közelgő halálát, teljes kipusztulását (nemzethalál-vízió).

Kölcsey korábbi hazafias verseiben még volt némi bizakodás, vagy legalább az isteni segítség kérése megszólalt bennük, de a Zrínyi dalából minden reménykedés hiányzik. Befejezett ténynek látja a pusztulással fenyegető jövőt.

Nyolc évvel később ismét Zrínyi alakjához fordul majd, és megírja a még reménytelenebb hangvételű Zrínyi második énekét.