A 8. versszakban olyan, a mindennapi életünk szempontjából fontos dolgokat vesz sorra, mint a boldogság, a balsors és a halál.

  Holdvilág csak boldogságunk;
Füst a balsors, mely elszáll;
Gyertyaláng egész világunk;
Egy fúvallat a halál.

Hiábavalóságot fejez ki a „holdvilág csak boldogságunk” kép. A holdvilág szép is lehetne (kedves, vonzó, világító égitest), de itt mégis a hiábavalóság szinonimája, mert rövid ideig világít, és haloványabb, mint a Nap. A fénye látszat csak.

Csupa anyagtalan, elomló, semmiévé foszló fogalmakat használ Kölcsey: tünemény, pára, buborék, szivárvány, holdvilág, füst, fuvallat, illat. Ezek mind megfoghatatlan dolgok, ami a lét bizonytalanságát fejezi ki. Azt sugallja, hogy az élet csak hiúságok hiúsága. A föld, a természet, a történelem (az idő) mind egy pillanatig tartó dolgok, szétpattanó buborékhoz hasonlítanak.

Ez a metaforakészlet szinte kivétel nélkül a Bibliából származik, és a régi magyar irodalomban is feltűnt már az ún. mulandóság-versekben. Egészen a jelenkorig érvényes metaforakészletről van szó, mely nemcsak Kölcseynél jelenik meg, hanem Berzsenyinél is (A közelítő tél c. versben) vagy Petőfinél (a Szeptember végén c. versben, pl. abban a híres sorban, hogy „Elhull a virág, eliramlik az élet”).

„Füst a balsors, mely elszáll”: a füst a mulandóság szimbóluma, mivel légnemű, illékony, eltűnik, rövid ideig tart. Kölcsey arra utal vele, hogy a balsors, balszerencse sem olyan végzetes dolog, csak az ember nagyítja fel, és az is elmúlik egyszer. Az ember túldimenzionálja, túlfokozza, túlbeszéli a problémáit, melyek valójában nem is olyan nagyok.

Még a halál is csak egy fuvallat: minden embert egyformán elvisz, aztán újak születnek. Egyetlen emberéletnek sincs túl nagy jelentősége a világmindenségben, és a sorsa mindenkinek ugyanaz lesz. A halál egyformán elviszi a bölcset és bolondot, gazdagot és szegényt, állatot és embert, függetlenül attól, mit tett és milyen volt életében.

És mi a helyzet a hírnév által nyert halhatatlansággal? Azt mondják, az ember addig él, ameddig emlékeznek rá. Csakhogy senki sem lehet igazán halhatatlan, mert nem emlékezhetnek rá örökké: ha valami nagyot tett vagy alkotott, akkor talán néhány évszázadig, évezredig még valakiknek fontos lesz, hogy megőrizzék az emlékét, de ha évmilliók távlatában gondolkodunk, akkor nyilvánvaló, hogy nem éli túl az embert a híre.

Vársz hírt s halhatatlanságot?
Illat az, mely tölt virágot,
És a rózsát, ha elhúll,
Még egy perccel éli túl.

A „halhatatlanság” csak percnyi káprázat és öncsalás. Az élet hamar elszáll, és semmi nem marad utánunk, még emlékezni se fognak ránk. Az ember nem tudja örökre beírni magát a történelembe, mert a hírnév is csak olyan, mint az illat: megfoghatatlan, tünékeny. Az életünk is, a hírnevünk is, az emlékezetünk is csak egy ilyen illatnyi dolog. Érdemes hát azért küszködni, hogy fennmaradjon a nevünk?

Az egész vers azt sugallja, hogy semmiért se érdemes küzdeni, semmire se érdemes vágyakozni, semmiért se érdemes lelkesedni, mert minden erőfeszítés, lángolás és reménykedés hiábavaló, minden cél, amiért küzdünk, csak hiúságból fakad.

Még ha sikerül is elérnünk, amit akarunk, akkor is mi van? Semmi. A tettek értelmetlenek, a háborúk sehová sem vezetnek, a nagy nehezen megszerzett tudás mit sem segít az emberiségen. Semmi értelme nincs semminek.

Meglehetősen lesújtó véleményt mond Kölcsey még a nagy teljesítményekről is, hódítói dicsőségről, tudományról, művészetről, mindarról, amit az utókor általában tisztelni szokott. Az általánosan elfogadott értékek lekicsinylése azonban már-már humoros, nem tragikus. Van valami irónia ebben a leértékelésben.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!