Tanulmányok, értekezések

1817 táján fordulat állt be Kölcsey gondolkodásában és irodalmi nézeteiben. Ő, aki korábban a legharcosabban kiállt a nyelvújítás mellett, eljutott a neologizmus megtagadásáig.

1817-ben szembefordult a nyelvújítási harccal, elítélte a nyelvújítók túlzásait, mert véleménye szerint a neológia nyelveszménye (a „fentebb stíl”) egyoldalúsághoz vezet és elszegényíti, elszürkíti a nyelvet. Szakított a klasszicizmus normatív nyelvszemléletével, helyette a nyelv szerves fejlődésének elvét vallotta.

Szembefordult a Kazinczy-féle irodalmisággal is. A kibontakozó romantika hatására a fordításokkal szemben az eredeti művek létrehozását szorgalmazta (mint korábban Kármán József). Úgy vélte, Kazinczy hibát követett el azzal, hogy csupán fordító lett, mert a közönségnek már nem fordítások kellenek.

Így ért véget Kölcsey és Kazinczy szoros szövetsége, levelezésük is örökre abbamaradt. Barátságuk nem szakadt meg, de elhidegültek egymástól.

Kölcsey 1826-ban, hosszabb pesti tartózkodása idején, a Szemerével együtt szerkesztett Élet és Literatura c. folyóiratban, majd a Muzárionban kezdte újra esztétikai és kritikai tevékenységét, melyet 1817-ben megszakított. Most már azonban általánosabb alapon mozog s témái körét is kiegészíti a bölcselettel.

Az Élet és Literatura hasábjain közölte tudós tanulmányait és az Iliász-pörrel kapcsolatos írásokat. Tanulmányai közül az egyik leghíresebb a Nemzeti hagyományok c. értekezés volt (Élet és literatura, 1826), amelyet a reformkori magyar irodalom egyik legfontosabb elméleti-esztétikai alapműveként tart számon az irodalmi hagyomány.

Az értekezést Kölcsey mintegy válaszként írta Szemere Pál A hivatal c. elbeszélésére (Auróra, 1822). A nemzeti költészet alapját jelöli meg benne. Herder nyomán kifejti, hogy egy nemzet kultúrája két módon fejlődhet ki: szervesen (saját hagyományából), mint pl. az antik görög, és átvétel (imitáció) útján, mint pl. a görög hatás alatt álló római.

A tanulmány mindenestül a romantika talaján áll, ekkor szakított Kölcsey végleg a klasszicista eszménnyel. Kifejtette, hogy a magyar irodalomnak nem idegen ösztönzésre, hanem az ősi, nemzeti hagyományokból kell fejlődnie. Azaz nem idegen mintákat (pl. antik mintákat) kell utánozni, hanem „pórdalaink” felé fordulni.

Mivel az európai kultúra a kereszténység egységesítő hatása miatt nem tudott szervesen fejlődni, nemzeti irodalmunk csak úgy jöhet létre, ha visszatérünk a gyökerekhez, az ősi alapokhoz. Ezt az ősi alapot, az eredeti nemzeti költészet gyökerét a kuruc dalokban és a köznép énekeiben lehet megtalálni.

A népdalok és a népmesék ugyanis kultúránk más módon hozzáférhetetlen, ősi rétegére engednek rálátást. Össze kell gyűjteni és tanulmányozni kell őket. Ezután a népdalt fel kell emelni a magas művészet, az irodalmiság szintjére, vagyis a népköltészet legyen a magas irodalom forrása.

Kölcsey tehát nem utánozni akarta a népdalt, hanem megnemesíteni, és elméletét a megújuló nemzeti irodalom programjává avatni. Ez kétségkívül romantikus eszmény és egy új irodalmi ízlés, a népiesség felé nyitott utat.

Állásfoglalásával Kölcsey kijelölte a következő évtizedek irodalmi fejlődésének irányát és előkészítette a talajt Petőfi Sándornak és Arany Jánosnak, akik a romantikát a realizmussal ötvözték. Ugyanakkor Kölcsey népiességfogalma nem azonos a később Petőfi költészetében jelentkező népiességgel (mert Kölcsey népiessége esztétikai és történelembölcseleti, Petőfié viszont az esztétikai mellett politikai tartalmakat hordoz).

Költészetünk mellett Kölcsey a dramaturgiánk elméleti alapjait is lefektette Körner Zrinyijéről (Élet és Literatura, 1826. évf.) és A komikumról (Élet és Literatura, 1827. évf.) címen írt munkáiban.

A pályaképnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!