• Bánk végső érve egy vallási érv: „Istennek a kenetje egy királyi felség.”

Azaz a király egy fölszentelt uralkodó: a koronázás szertartásának egyházi része is van, melynek során az esztergomi érsek egy felszentelt olajággal megérinti az új uralkodót a vállán, a mellén és a karján, ezzel úgymond „felkeni”.

Ez a szertartás a királyi hatalom isteni eredetét jelképezi, vagyis azt jelenti, hogy a király Istentől kapja a hatalmát. Ebből nyilvánvaló, hogy egy király elleni harcot Isten nem fog sem helyeselni, sem segíteni.

Bánk szerint „előbb való a hit parancsolatja”, mint a világi érdek, és erre a békétlenek mind Bánk mellé állnak.

Petur ellenérve: Gertrudis nem fölszentelt uralkodó, neki nincs Istentől kapott királyi hatalma, ezért a hatalomgyakorlása nem jogszerű.

A szent korona nem a királyné fején van, hanem a király, Endre fején. Peturék nem szövetkeznek koronás uralkodó ellen, de Gertrudis nem az. Ha az lenne, akkor királynő lenne, azaz uralkodó. De ő csak királyné (csak a király felesége). A fölszentelt uralkodó nem ő, hanem Endre.

Petur ekkor már nagyon dühös, azt ecseteli, hogyan végezne a királynéval („csak érjem el, torkon fogom, s királyi széke kárpitjának [a trón feletti baldachinnak] a zsinórival fojtom beléje lelkét.”)

Bánk szerint Peturból „most a nemzeti rút gyűlölet, nem az igazság beszél”, azaz idegengyűlölettel vádolja meg. „Szánjátok őtet, mert nem gonoszságért gyűlöl, hanem azért, mivel más más köntöst visel.”

A békétlenek mind Bánk mellé állnak, mind készek lemondani az összeesküvésről, csak Petur nem.

Petur ekkor már azt se bánja, ha magára marad, akár egyedül is kész a királyné elleni merényletre („magam is tudok hóhérja lenni azon útálatosnak!”). Azaz nyíltan kijelenti, hogy meg fogja ölni Gertrudist. Ezzel túlmegy minden határon.

Mivel nem tudja meggyőzni, Bánk most már a hatalom eszközével él. Nádorként II. Endre távollétében ő a király helyettese, így joga van bárkit letartóztatni. Megparancsolja, hogy verjék láncra Peturt mint felségárulót („Ezen haza-s felségárulót láncokba verjétek”).

Kihangsúlyozza, s ezzel Peturnak is felhívja a figyelmét arra, hogy most az ő személye képviseli a királyi hatalmat („én, a király személye, én – maga parancsol Endre, a király!”) Ekkor már Bánk nem a saját nevében beszél, hanem a királyi hatalom nevében szólal meg, és el is éri a célját.

Petur a király neve hallatán megadja magát, meghódol Bánk előtt. Bánk örül, hogy nem kell lecsukatnia, mivel Petur és ő régi barátok. Tudja, hogy Petur bármit megtenne a királyért, mégis a „szívét akarná kitépni” Endrének azzal, hogy megöli a feleségét.

Azt akarja, hogy Petur mindenképpen mondjon le a királyné megöléséről, ezért még egy végső érvet bedob. Emlékezteti Peturt, hogy a trónviszály idején, amikor még Endre bátyja, Imre volt a király, és a két fivér háborúskodott egymással, Petur Endre pártján állt (ugyanis Imre elvette a birtokait).

Egyszer szöknie kellett, s Bánkhoz menekült. Együtt elmentek a temetőbe, ahol Petur lerogyott apja sírja előtt, és azt mondta: „Igazad vala atyám – az Isten nem segít soha felkent királyok ellen!”

Bánk bán végső érve is az Peturral szemben, hogy a gyilkosság úgysem sikerülne, mert felkent uralkodók ellen nem segít az Isten. Apja mondásának hallatán Petur lecsillapodik, elérzékenyül és nyakába borul Bánknak.

Bánknak tehát sikerül mindenkit megbékítenie. Sikeresen lebeszéli Peturékat arról, hogy megöljék a királynét: minden ékesszólását és történelmi tudását latba veti, és leveszi a lábáról Petúrt.

Ő maga is tudja, hogy ennek mekkora jelentősége van: megállapítja, hogy akárhány győzelmet is arat Endre király külföldön, ilyen győzelme soha nem lesz, mint amilyet most Bánk bán aratott neki. („Ó, Endre! Győzedelmeskedj te bár országokon; de ilyen győzedelmet mint Bánk neked nyert most, nem nyersz soha!”)

Mert ha nem sikerül a békétlenek lecsillapítása, akkor lehet, hogy a király arra tér majd haza, hogy az országa vérben ázik, felfordulás van, viszály és belháború dúl.

*

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 10. oldalra!