Gertrudis dühösen rátámad öccsére, szidni kezdi. Pipogyaságát látva el se hiszi, hogy öccsét is az ő hazája „szülte”: „Ki vagy te? És ki én? Az én anyám s hazám, Meránia szült téged? A nagy Berchtold vére így fajult el?”

Ottó nem érti, mi baja a királynénak, hiszen eddig nem ellenezte Melindával kapcsolatos terveit, sőt, segített is neki a csábításban: zöld utat adott, eltávolította az udvarból Bánkot, akkor most miért dühös?

Gertrudis közli, hogy nem a célt helyteleníti, hanem azt a módot utálja, ahogyan Ottó a dolgot intézi. Fejére olvassa, hogy visszaélt az ő engedékenységével, azzal, hogy nem tiltotta soha meg neki a szerelmi kalandokat, mert Ottó valósággal beteg volt, amikor az udvarba érkezett, és azt akarta, hogy felviduljon.

Ottó férfiatlanságát jelzi, hogy belebetegedett, amikor a gyilkossági gyanú miatt el kellett menekülnie hazájából.

Gertrudis tehát mindent megengedett öccsének, aki visszaélt ezzel, mert most házasságtörés árán akarja kielégíteni a kéjvágyát („most fajtalan véred tilalmas úton Melinda bírására csergedez”).

Öccse kudarca már-már a királyné tekintélyét fenyegeti, Melinda megvető viselkedése is ennek köszönhető, és még nyilvánosságra is kerülhet a dolog, ami nagyon kínos lenne Gertrudisnak. Azt próbálja öccse értésére adni, hogy ha már Ottó mindenképp meg akarja szerezni Melindát, akkor ügyesen csinálja, ne kapják rajta, és ő, Gertrudis ne kerüljön emiatt bajba.

Ottónak nyilván nem ez az első szerelmi kalandja, de a királyné mindig elnézte a kicsapongásait és a léhaságát, a csábításait, pedig tudja, hogy Ottó nők iránti szenvedélye meglehetősen alantas testi szenvedély. Gertrudisnak csak akkor lesz elege, amikor öccse viselkedése már annyi feltűnést kelt, hogy az őrá is rossz fényt vet.

A királyné tehát nem azt kifogásolja, hogy Ottó el akarja csábítani egy magyar főúr, Bánk bán feleségét, hanem csak azt, hogy olyan ügyetlen, hogy ez nem sikerül neki. Valójában azért dühös, mert Ottó nem tudta meghódítani Melindát, aki így nem legyőzött lett, hanem győztes.

Ha ugyanis Ottó elcsábítja, akkor Melinda most egy megalázott nő lenne, Ottó viszont „magasabb érdemű”, „férfiasabb férfi” lenne, akinek hírnevét növeli, hogy Melindát is el tudta csábítani, akiről köztudott, hogy szereti a férjét és nem könnyűvérű nő.

Így viszont Melinda erkölcsi fölényének tudatában büszkén elvonult, Ottó pedig szégyenben maradt, és kudarcával szégyent hozott Gertrudisra és Merániára is. „Meráni herceg – egy férjfiú nem tud kifogni egy asszonyszemélyen; s egy Gertrudis – egy asszony tud országok felett megállni.”

Gertrudis, aki mindenki fölött uralkodni akar, aki egyre több hatalmat akar, meg akarja alázni Bánkot, ezért ostorozza Ottót: hogy lehet ilyen pipogya, hogy merániai herceg létére nem tudja egy nőnek elcsavarni a fejét, holott ő, Gertrudis, nő létére egy országon tud uralkodni. Ez egy igencsak gőgös összehasonlítás.

Ottó ekkor közli, hogy jól van, lemond Melindáról, hogy nővérének kedvére tegyen. A királyné azonban nem ezt akarta hallani. A szidással ugyanis ő indirekt módon buzdította Ottót (pont az ellenkezőjét mondta annak, amit valójában akar). Ezért most biztatni kezdi öccsét, hogy ne mondjon le Melindáról. „Ha lemondasz róla, nem is szereted” – mondja neki.

Ottó azzal védekezik, hogy szereti Melindát, de most inkább a józan ész szavára hallgat. A királyné azonban tudja, hogy hazudik: aki igazán szerelmes, az nem tud az eszére hallgatni.

Figyeljük meg, hogy Gertrudis kívánságára Ottó akár hajlandó lenne lemondani Melindáról: ez is jelzi, hogy nem szereti igazán Melindát, hanem csak birtokolni akarja, csak fizikai vonzalmat érez iránta.

Ottó ekkor arra hivatkozik, hogy Melinda sírt is. Erre Gertrudis most már azért korholja a herceget, hogy le akar mondani Melindáról. Szerinte ha Melinda sírt, az csak női taktika volt: azért sírt, hogy az áldozat, amit Ottó kedvéért meghozni készül, nagyobbnak tűnjön. A könny annak a jele, hogy kész feláldozni női erényét a szerelem oltárán. Ottónak tehát ostobaság lenne éppen most lemondania róla.

Ottó már kezdi unni a kioktatást. A kétértelmű szavakból nem tudja kiokoskodni, hogy nővére mit vár tőle, ezért megkéri, hogy akkor most már mondja meg, mit akar: elcsábítsa Melindát vagy ne?

Figyeljük meg, hogy Gertrudis nem nyilvánítja ki világosan az akaratát: buzdítja is Ottót, meg nem is. Mi lehet az oka annak, hogy nem is biztatja nyíltan, nem is ellenzi nyíltan öccse Melinda iránti szenvedélyét?

Egyrészt rangja a királynétól is önmérsékletet követel, másrészt Gertrudisnak kicsit tetszik is, hogy Ottó, ha sikerül elcsábítania Melindát, fájdalmat okoz Bánknak. Tudja, hogy a férjnek ez rendkívül megalázó helyzet, a becsületét veszti el azáltal, hogy „felszarvazzák”, ráadásul Bánk forró szerelemmel szereti a feleségét, így őneki ez többszörösen fájdalmas: nemcsak a büszkesége, hanem a szíve is sebet kap.

Gertrudis végül megmondja, mi dühíti: az, hogy öccse kudarca őrá is rossz fényt vet. Ha sikerült volna Ottónak megszerezni Melindát, az Melinda szégyene lenne, Melinda becsülete veszne oda, és a közfelháborodás, a megbélyegzettség elkergetné az udvarból. Így viszont a királyné szégyenkezhet, hogy ilyen ügyetlen, kontár öccse van, aki nem képes egy nőt levenni a lábáról.

Ottó most már kétségbe esik. Bizonytalanságában tanácsot szeretne, valósággal könyörög Gertrudisnak, hogy segítsen neki („Csak te, ó Gertrúdis, add tanácsodat nekem, hogyan lehessen enyim Melinda szíve?”)

A királyné elképed azon, hogy öccse tőle kérdezi, hogy hogyan hódítsa meg Melindát. Ottó annyira ostoba és pipogya, hogy Gertrudis teljesen ledöbben butasága, korlátolt felfogóképessége láttán. Ez már sok neki: elege lesz és otthagyja Ottót.

Ottó némi habozás után behívja Bíberáchot, aki a hívásra elég gyorsan megjelenik (lehet, hogy hallgatózott, vagy legalábbis a közelben volt és látta az ingerülten elsiető Gertrudist).

*

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!