Megjelenik Tiborc. Bánk számon kéri rajta, hogy hol van Melinda, hiszen rábízta, hogy vigye haza. Tiborc csak toporog, nyögdécsel, a kucsmáját rágja. Ekkor néhány jobbágy összekötözött botokon behoz egy letakart halottat.

Bánk megkérdezi, hogy kit hoznak gyászmenetben. Mivel Tiborc nem válaszol, odamegy a halotthoz és reszkető kézzel lehúzza róla a szemfedőt. Nem hisz a szemének, majdnem összecsuklik.

Izidóra kíváncsian előrejön, és örömmel látja, hogy Melinda a halott. Ezután visszatér Gertrudis holttestéhez. Mikhál és Simon is odafutnak Melindához.

Végül a király kérdezi ki Tiborcot, hogy mi történt.

Tiborc elmondja, hogy akik meggyilkolták Melindát, azt kiabálták: „Éljen Ottó – nénje bosszulója!” Azaz Ottó emberei ölték meg Melindát, és Gertrudis halálát akarták megbosszulni. Ottó jutalmat ígért nekik ezért, ő maga azóta már a határnál van, ott várja őket.

A király most már belátja, hogy mindenhol Ottó neve merül fel, akit neki felesége kedvéért szeretnie kellett, és aki miatt alattvalói meggyűlölték. Endre megátkozza Ottót, és elrendeli, hogy Ottó nem léphet be többé Magyarországra.

Ekkor Bánk elkezdi gyászolni Melindát („letépetett az Istenek remekje”). „Fejét a földhöz nyomva görgeti” és azt kiáltja: „nem ezt akartam én, – nem ezt! – Siket fül – szem homályosúl – hasadj ki, szív –” Somát, aki anyja fejénél térdel, magához vonja. Simon és Mikhál is elkezdik siratni a húgukat.

A király biztatja Tiborcot, hogy beszéljen. Tiborc elmondja, hogy Bánk parancsára hazavitte Melindát, de Ottó emberei körülvették és felgyújtották Bánk házát. Bánk családja, rokonai mind benn égtek. Tiborc csak a haldokló Melindát tudta kimenteni. Melinda akkor még élt, és arra kérte Tiborcot, vigye Bánkhoz, ezért Tiborc ide hozta.

Bánk ekkor végképp összeomlik. („Nincs a teremtésben vesztes, csak én! Nincs árva más több, csak az én gyermekem!”)

Bánknak rendkívül érzékeny és sérülékeny lelke van: újra az az önkívületi állapot lesz úrrá rajta, amely már többször is megbénította a történet során. Melinda halálával teljesen elveszíti magabiztosságát, öntudatos erélyét, hiszen élete egyetlen és legfőbb értéke veszett el örökre. Ez a legszörnyűbb csapás, ami érhette őt.

A király még mindig dühös. Magában azt gondolja, most Bánkot ugyanolyan veszteség érte, mint őt, így legalább Bánk is érzi ugyanazt a fájdalmat, amit ő. De Bánk legalább sírhat, panaszkodhat, dühönghet, ha akar. Neki, a királynak, hallgatnia kell, mert ő a király. Neki istenként kell viselkednie, nem mutathat emberi érzelmeket („Én Isten vagyok csak lenni kéntelen; azonban ember lennem nem szabad.”)

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 28. oldalra!