Bánk elszántan lép be. Mikor kisfiát meglátja, felkapja a király mellől, és körülnéz. Mindenki őt bámulja. A nádor közli, hogy nem véletlenül félti a gyermekét: jól emlékszik, hogy volt idő, amikor az apák vétkeiért a fiaik lakoltak meg.

Bánk itt egy történelmi eseményre utal. Álmos herceg, Könyves Kálmán öccse többször fellázadt bátyja ellen, ezért 1115 körül megvakították fiával, a kis Bélával együtt, aki később II. (Vak) Béla néven lett király.

Mikhál ekkor magához szorítja Somát, hogy megvédje. Az összegyűltek mind felzúgnak.

Bánk ekkor leveti nyakláncát, a nádori hatalom jelképét, és odavágja Gertrudis koporsója aljába. Közli, hogy a nyakláncon még ott vöröslik Gertrudis vére. Erre még nagyobb zúgás támad.

Rengeteg bátorság kell ehhez és rengeteg megvetés nyilvánul meg a mozdulatban. Így csak az viselkedik, aki biztos önmagában. Ezek szerint Bánk már összeszedte magát, legyőzte kételyeit, amelyek a gyilkosság után elfogták, és újra magabiztos. Sőt, büszke, öntudatos, szilárdan hiszi, hogy tette jogos volt. Nyíltan felvállalja a gyilkosságot, hiszen a hazát mentette meg Gertrudis megölésével.

Az is látszik, hogy Bánk el tudta tépni a királyi székhez fűződő „tündéri láncot”, ez sikerült neki, mert nem olyan erős, mint a Melindához fűző lánc.

A király eltakarja az arcát és az asztalra borul, aztán nehezet sóhajt és a székébe omlik.

Mikhál ekkor már látja, hogy utolsó védelmezőjük, Bánk is elveszett („Meg van a bojóthi faj átkozva – eltört végistápja is!”)

Bánk ekkor elmondja, miért kellett a királynénak meghalnia: sanyargatta a népet, ezért el kellett vesznie, nehogy a haza vesszen el polgárháborúban („Szükségtelen beszélni tetteit: felért az égre a sanyargatott nép jajgatása, s el kellett neki akármiképp is esni, hogy hazánk ne essen el polgári háborúban!”)

Mindenhol zendülés készülődött már a királyné ellen, mindenki gyűlölte, és bármelyik magyar, aki igaz hazafi, feláldozta volna őt az ország érdekében („Zendülés lappanga mindenütt, s csak ő vala a gyűlöletnek tárgya; a legelső magyar, ki a hazáját kedveli, megtette volna rajta áldozatját.”)

Ezután Bánk rátér saját személyes sérelmének elbeszélésére. Nagy hatalmat kapott a királytól, hát miért alázkodott volna meg a gyilkos Gertrudis előtt csak azért, mert ő a királyné? Endre megdöbben azon, hogy Bánk gyilkosnak nevezte a feleségét. Bánk szerint Gertrudis rosszabb volt, mint egy gyilkos: mert nem embert, hanem becsületet gyilkolt.

Ha a királyné megöli a feleségét, a gyermekét, azt Bánk még talán eltűrte volna, de Gertrudis az egész családja jó hírét ölte meg, amikor öccsének, Ottónak odavetette Melindát, aztán a „feláldozott becsűletet” kikergette az udvarból.

A király ekkor már nem bírja hallgatni tovább Bánk vádjait. Arra gondol, hogy országának győzelmi pompával kellett volna fogadnia őt a sikeres galíciai hadjárat után, erre most hazatérve rettegnie kell hitvese holtteste mellett saját alattvalóitól. Még meg sem sirathatja a feleségét, akit egész országa gyűlöl. („Gertrúdis, ennyit érdemeltem én, hogy győzedelmes jöttöm innepén romlásodat könnyeznem sem lehet!?”)

Végül Endre úgy dönt, letartóztatja Bánkot, aki felett majd később bíráskodik. Bánk azonban értésére adja, hogy Endre király nem ítélkezhet felette: „Árpád és Bor vére közt folyó dologban a bíró csak Magyarország lehet.”

Itt arra utal Bánk, hogy Árpádnak a hun-magyar rokonságot valló elmélet szerint Bor volt a felmenő ági rokona, aki a hunok mitikus leszármazása szerint Attila őse, Hunor fia. Igaz, hogy Endre király Árpád leszármazottja, ámde Bánk is büszke Bor-ivadék, akit nem lehet csak úgy letartóztatni.

Ha vita van Árpád és Bor leszármazottai között, és lehetetlen kideríteni, hogy kinek van igaza, akkor azt a vitát csak lovagi párviadal útján lehet eldönteni. Azaz aki legyőzi a másikat, annak van igaza. Ez a középkori istenítélet egyik formája volt: eldönthetetlen ügyek esetén az érintett felek megvívhattak, de más is megvívhatott helyettük.

Ezért a király nem bíráskodhat Bánk felett. Letartóztatni csak akkor tudná, ha bizonyíték lenne rá, hogy Bánk nem jogosan, a becsülete védelmében ölte meg a királynét. Mondjuk kiderülne, hogy a királyné ártatlan abban, amivel Bánk vádolja… ez esetben közönséges gyilkosságról lenne szó. Endre annak tekinti, mert ragaszkodik ahhoz, hogy a felesége ártatlan, de bizonyítani ugyanúgy nem tudja Gertrudis ártatlanságát, ahogy Bánk se tudja bebizonyítani a bűnösségét. Ezért kell megvívniuk.

Bánk közli Endrével, hogy az ő nevét is bemocskolták: hiszen a király nevében kötözték lófarokra és hurcolták meg Peturt és háznépét. Endre Solomra néz, aki azt feleli, ezt nem az ő emberei csinálták, és elsiet, hogy utánanézzen a dolognak. Bánk megmondja, kik tették: a királyné emberei, azok a külföldiek, akiket Endre az országba csődített, így álltak bosszút Gertrudisért Peturon, holott Petur ártatlan volt.

Endre úgy érzi, alattvalói túl sokat várnak tőle, ha azt akarják, hogy ne a felesége, Gertrudis halálán keseregjen, hanem egy pártütőt sirasson. („Még azt akarják, hogy kivessem itt a kedvesért való fájdalmamat szivemből, és egy pártoson keseregjek!”) Vagyis nem igazán hatja meg Petur sorsa.

Ekkor Bánk emlékezteti arra, hogy Petur az őrülésig szerette, és mikor bátyja, Imre bebörtönözte Endrét, Petur sokat szenvedett érte. Szerencsétlen Peturt a puszta gyanú tette áldozattá: ő és egész háznépe ártatlanul halt meg. Ugyanis nem Petur ölte meg a királynét, hanem Bánk („pedig én, csak én öltem meg a királynét!”)

*

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 26. oldalra!