A kiáltásra Ottó rohan be az oldalszobából (még Bíberách tanácsolta neki, hogy ott rejtőzzön el). Ám amikor Bánkot meglátja, megijed és visszaszalad, az ajtót is becsapja maga után. Bánk utána akar menni, de nem tudja kinyitni az ajtót, így csak dühöng és kiabál.

Válogatott átkokat szór Ottóra: „Ha, fattyú! Hogy e dühösség, melly a testemet emészti, százezer mértékbe’ fussa el lelkedet! Hogy a kín, a maga egész minéműségében, csekélység legyen tulajdon kínjaidra nézve! Az ételednél undorodásba jöjj és férgesedjen az italod – gyötörjön éhséged annyira, hogy a sírból a halottakat kívánd kirágni! Elcsúfíttatott árnyékom mindenütt kövessen, és véressen álljon ott, ahol lefekszel, ott, ahol felébredsz! Örökre átkozott légy, átkozott! És átkozott a hely, melyben születtél!”

Gertrudisból Ottó megjelenése csak undort vált ki. De amikor Bánk Ottó nyomába ered, ki akarja használni az alkalmat, és az ablakhoz szalad, el akar menekülni. Igen ám, de Bánk nemcsak Ottót átkozza meg, hanem Merániát is, Ottó és Gertrudis szülőhazáját.

Ezt a királyné nem tűrheti: valósággal megvadul attól, hogy Bánk átkot szór a hazájára („Hitvány! Ne bántsd hazámat!”).

A romantika eszményeinek megfelelően mindkettejük értékrendjében a haza áll az első helyen, csak Gertrudis számára ez Merániát jelenti.

A királyné tőrt ragad, és tigrisként ráveti magát Bánkra, akit le akar szúrni. Bánk ekkor kerítőnek nevezi és kicsavarja a kezéből a tőrt, mire Gertrudis sikoltva fut az asztalig. Bánk utána fut, utoléri és agyonszurkálja. („Sziszegj – sziszegj, kígyó! Te itt maradtál.”)

A gyilkosság közben tehát kígyónak nevezi. Ottón nem tudott bosszút állni, mert Ottó elmenekült előle, de Gertrudis ott maradt, így őt elérte a végzete.

Tehát a királyné meg akarta ölni Bánkot, így Bánk önvédelemből vette el tőle a tőrt. Viszont akkor már nem tudott uralkodni a felindulásán, és megölte Gertrudist ugyanazzal a tőrrel, amit elvett tőle. Nem lett volna muszáj, megtehette volna azt is, hogy kimegy, hogy ott hagyja a királynét, de a sors játékai ilyen útvesztőkbe taszítják az embert. Bánk úgy érzi, meg kell tennie.

A gyilkosságot megelőző pillanatban Bánk a becsmérlő „kerítő” szót veti oda megvetően Gertrudisnak. Ez arra utal, hogy végső soron mégiscsak a Melinda miatti keserűség és a boldogság elvesztése miatti fájdalom készteti a királyné megölésére.

A vita során a haza nevében vonta felelősségre Gertrudist, Petur és Tiborc panaszait hányta a szemére, de a királyné halálos ítéletét a becsület nevében, Melinda miatt hozza meg. Végső soron mindkét tényező szerepet játszik a gyilkosságban, amely Bánk szemében jogos büntetés Gertrudis tetteiért.

A királyné lerogy, de még nem hal meg. Bánk egy darabig mereven áll, reszket. A tőr kiesik a kezéből és zördül a kövezeten, mire Bánk felriad gondolataiból. „Vége! Volt – nincs; de ne tapsolj, hazám – ni! – reszket a bosszúálló –”

Kívülről zaj és kiáltozás hallatszik, mire Bánk rémülten néz az ablak felé. A gyilkossággal tisztára mosta becsületét, de ettől nem érzi jobban magát („Örvendj, becsűletem! Lemosta mocskod a vérkeresztség – ó, Melinda! – Ki! Ki! A tető mindjárt reám szakad.) Tántorogva kimegy.

Bánk nem érez diadalmámort a gyilkosság után, hanem reszketni kezd, és úgy érzi, a tető mindjárt rászakad. Vagyis ugyanaz a lelki bénultság lesz úrrá rajta, amely az első szakaszban is elfogta, amikor megtudta, hogy az összeesküvők jelszava „Melinda”. Újra feltámadnak kétségei, hogy helyesen cselekedett-e: vajon sikerült-e megoldania a haza gondjait?

Meg is rémül attól, hogy mi lesz tettének a következménye. Nem önmagát félti, hanem a hazát, az ártatlanokat, hiszen őket akarta megvédeni, amikor leszerelte Peturékat, és a gyilkossággal most pont ő hozta rájuk a bajt: Bánk tudja, hogy a királyné halála miatt zűrzavar, belviszály, polgárháború törhet ki. Később ki fog derülni, hogy félelmei nem indokolatlanok.

A haldokló Gertrudis fel akar emelkedni, mert szégyennek érzi, hogy nem a trónon ülve hal meg („Meghalni – nem királyi széken – ah! –”)

*

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 22. oldalra!