A királyné ebből megérti, hogy saját bűnlajstromát kell végighallgatnia. Megkérdezi, miben hibázott még Bánk szerint.

Bánk ekkor a szemére hányja, hogy egy szavába került volna, és el tudja nyomni a zendülést, ha legalább egy kis reményt, egy „csekély ígéretet” ad a magyaroknak, de ő csak azokat kedveli, akik földig hajolva megalázkodnak előtte, hízelegnek neki és kihasználják a gyengéit (pl. a büszkeségét). Azokat, akik igazán a hívei, nem veszi észre.

„Azt képzeléd, hogy Isten vagy, mivel letérdepeltek híveid, midőn a láncokat reád rakták. Magyar nem volt neked soha embered, mivel hallatlan Endre idejéig az még, hogy a Teremtőjét kivéve, más előtt is térdre essen egy magyar.”

Ebben is hibás tehát Gertrudis: rossz uralkodó, mert nem tudja felismerni, hogy kik a hű alattvalói és kik a talpnyalók, haszonlesők.

A térdelés témája visszatérő motívuma a műnek, Melinda és Ottó, valamint Bánk és Gertrudis között is esik szó róla: Melinda és Bánk ugyanazt gondolják erről, mintegy egymást megerősítve. Melindának tetszett, hogy Bánk nem térdelt le, amikor megkérte a kezét, Bánk pedig azt mondja Gertrudisnak, hogy a magyar nem térdel, csak ha imádkozik, mert a magyar nem egy földön csúszó-mászó fajta, de attól még tud hűséges lenni az uralkodójához. 

A királyné arra hivatkozik, hogy egy alattvaló részéről az a helyes magaviselet, ha letérdel az uralkodója előtt. És ha már Bánk nem veti magát térdre előtte mint alattvaló, akkor legalább asszony voltára, női nemére legyen tekintettel („Ha a királynak a hitvesse nem nyer is alattvalójától becsűletes magaviseletet – add meg azt, leventa [vitéz, lovag], egy asszonyszemélynek!”)

Bánk erre közli, hogy Gertrudis nem méltó rá, hogy Endre király felesége legyen, mert a király távollétében rossz uralkodónő volt, aki „lábat ad a bujálkodónak”, azaz segítette kéjenc öccsét aljas céljának elérésében, és áldozatul vetette oda neki Melindát.

Bánknak itt nagyon megered a nyelve. Szemére veti Gertrudisnak, hogy lenézi Melindát, pedig még arra se méltó, hogy Melinda cipőjét bekösse (ezzel Melindát magasztalja).

Szerinte Gertrudis még arra se méltó, hogy szolgálója legyen Melindának, mert „kenőcsli testét-lelkét”, azaz kenőcs által akarja szebbé tenni magát, a lelkét is kenőccsel kenegeti, mert az is mocskos… Melindának, aki testileg-lelkileg, erkölcsileg tiszta, ilyesmire nincs szüksége.

Gertrudis erre nagyon megsértődik, dühösen felugrik, és megátkozza Bánkot és feleségét („Légy átkozott Melindáddal!”), de Ottót is („Legyen örökre átkozott az a kölyök, kit gyalázatomra szült Meránia!”) Érzi ugyanis Gertrudis, hogy most őrajta kérik számon Ottó tettét.

A királyné tehát azzal védekezik, hogy a saját öccsét is megátkozza, csak rá ne terelődjön a gyanú: azt akarja, hogy Bánk csak Ottót tartsa bűnösnek, őt ne. Igen ám, de az embert a védekezése is elárulja: ez a legfőbb bizonyíték Gertrudis ellen, a saját védekezése: Bánk megérti belőle, hogy Gertrudis nem ártatlan. Közvetve ő az egész tragédia okozója.

Igaz, hogy nem tudott a porról, de ismerte Ottó szándékát, és még bátorította is, csak annyit várt el tőle, hogy úgy csinálja, hogy ne vegyék észre. Ottóra azért haragszik, mert az emberek észrevették a Melinda iránti vágyát. Ottó ügyetlen volt, és most Gertrudison kérik számon a tetteit.

Gertrudis természetesen ártatlannak tartja magát a Melindát ért gyalázat ügyében, hiszen nem ő becstelenítette meg az asszonyt. („Gonosz hazug! Ki tette azt?”)

Bánk azt feleli, Gertrudis volt az, aki engedte, hogy Melindát szájára vegye az udvar: miatta veszett el Melinda jó híre. Akkor most tegye jóvá a dolgot: ha elhiteti mindenkivel, hogy Melinda ártatlan, és méltó arra, hogy Bánk hitvese legyen, akkor Bánk hívéül szegődik („úgy letérdelek, s imádlak, én, kit ők nevetnek.”)

Gertrudis erre keserű és komor lesz. Nem hajlandó segíteni Bánknak, szerinte rendjén van az, hogy kinevetik Bánkot az emberek, hiszen „már úgy születünk, mint a szegény emberbarátink kárán tapsolók”, vagyis ilyen az emberi természet.

Bánk felháborodik, mert rádöbben, hogy maga Gertrudis is képes lenne kinevetni őt.

Ekkor azonban a királyné kiált embereinek.

*

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 21. oldalra!