Bánk morogva belép a királynéhoz, aki közli vele, hogy Melinda ügyében hívatta. Aztán kisiet Melindáért.

Amíg távol van, Bánk arról monologizál, hogy a nők mind erkölcsileg gyengék és hajlamosak a bűnre, a nevelésnek magva sem marad meg a szívükben. Romlandó, törékeny erkölcsük miatt szegény, szánni való teremtmények. („[Isten] a legcsekélyebb férgecskének is teremte oltalom-fegyvert, csupán az asszony-állatról felejtkezett el.”)

Gertrudis és Ottó tudták ezt, és visszaéltek az „asszonyi gyengeséggel”, ezért Bánk azt tervezi, nemsokára bosszút áll Melinda jó hírének elrablóin.

Tiborc, aki Bánkkal jött, meghúzza magát hátul egy sarokban és kucsmáját gyömöszöli. Bánk szavait hallva térdre esik és Istenhez kezd imádkozni: „Uram, bocsásd meg, mert nem tudja, mit beszél! Tudod, hogy ájtatos vala mindég; ha tán asszonyt nem esmert volna, úgy ő angyal is lett volna földeden!”

Tiborcnak Bánkért való fohászából kitűnik, hogy a paraszt jól ismeri ura „angyali” tisztaságát és jóhiszeműségét. Van Bánkban valami az erkölcsileg kiemelkedő nagy emberek gyanútlanságából.

Amit mond, azt csalódásában, elkeseredésében mondja. Bánk azért csalódik olyan nagyot, mert sokkal jobbnak hitte az embereket, mint amilyenek, még az udvart is, a királynét is, hiszen ott merte hagyni a feleségét. Egyszerűen nem számított rá, hogy megtörténhet olyasmi, ami megtörtént.

*

Visszatér Gertrudis Melindával, aki kisfiát, Somát keresi. Bánk azt mondja, Soma biztos helyen van: Mikhál bán gondjaira bízta. Csakhogy az ablakon kinézve látják, hogy Mikhált épp a tömlöcbe kísérik Gertrudis emberei.

Bánk, aki szerint Mikhál tiszteletre méltó ősz öregember, még meg is könnyezi a látványt. Arra kéri a királynét, nézzen ki az ablakon, és szánja meg Mikhált. Gertrudis erre bosszúsan, elkeseredve kiküld mindenkit a szobájából, aztán mégis úgy dönt, hogy Bánk maradjon.

Amit Bánk ekkor mond, kétféleképp is értelmezhető: „Vége! Vége már neki!” Ezt Melindára is lehet érteni, aki megőrült, ezért Bánk szemében vége van, és Gertrudisra is lehet érteni, akinek a sorsa megpecsételődött, mert Bánk vele marad, és végez vele.

Ezután Bánk Tiborcra bízza a feleségét: „Tiborc, vezesd hát asszonyod.” Tiborc feladata lesz, hogy Melindát Bánk családi birtokára visszavigye.

Melinda érzéketlenül áll ott, és a mellén levő pántlikát tépegeti, de Bánk szavaira felfigyel: „kiholt az atyaátok – ó, Bánk, látlak-é megént?” Bánknak elszorul a torka megindultságában, Melinda pedig az őrültek jóslatszerű előérzetével mondja: „Mély síromon túl a halál szép halvány angyala meg fog mutatni megént.”

Ezután Gertrudishoz fordul: „Az Isten bocsássa meg, mit olly istentelen cselekedtetek velem. Nem volt italtok méreg, de elszárítá lelkemet.”

Bánk ekkor megöleli a feleségét: „Köszöntsd helyettem ősi váram – vezessen békével szerelmem!” – mondja neki búcsúzóul, ezután Tiborc kivezeti Melindát.

Bánk tehát nem képes megtagadni beteg hitvesét. Rá kell döbbennie, hogy a „tündéri lánc”, amely feleségéhez fűzi, olyan erős, hogy nem tudja széttépni. A dráma egyik legmeghatóbb pillanata ez, mivel kitetszik belőle, hogy Bánk szerelme a meggyalázott, magatehetetlen, eszelős Melinda iránt is ugyanolyan erős és csorbítatlan maradt, mint amilyen előtte volt.

Ez a feltétlen és végletes szerelem áll a dráma érzelemvilágának középpontjában. Bánk a történtek ellenére is szereti Melindát, pedig fájdalmában sokáig hadakozott a szerelem ellen, el akarta tépni az őt Melindához fűző érzelmi köteléket.

Ez a szerelem, illetve az ilyen szerelemre való képesség Bánk jellemének legszebb vonása. Emberségének legnagyobb próbatétele az, hogy a felesége iránti érzelmei erősebbnek bizonyulnak-e az őt ért sérelemnél, amely miatt el akarta magától taszítani Melindát.

*

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 18. oldalra!