Egy udvaronc jön jelenteni, hogy Mikhál bán kér kihallgatást a királynétól. Gertrudis azonban Melindát akarja látni, őt hívatja.

Míg előkerítik neki Melindát, a királyné hatalmi tervein gondolkodik: nemcsak Magyarország, hanem Lengyelország és Velence felett is szeretne uralkodni. Dühös, hogy Ottó nemcsak saját magát keveri bajba, hanem talán még őt is megakadályozza hatalomvágya kielégítésében.

*

Érkezik Melinda, aki hirtelen jön be és merően nézi a királynét. Már első szavával kevélynek nevezi Gertrudist, aki azonnal látja, hogy Melinda megháborodott. Engedi neki, hogy azt mondjon, amit akar, mert eszelős.

Melinda rablónak nevezi a királynét és azzal vádolja, hogy mindent elrabolt tőle, mikor álmosságra hivatkozva aludni ment, és egyedül hagyta Ottóval. „Add vissza egy anyának gyermekét – add vissza testvérnek testvéreit – add vissza férjét e tökélletessen megrontott beteg lelkemnek is.”

„Ó, ti a szegény Melinda jó nevével ma egy egész famíliát töröltetek az üdvözülhetők sorából el. Átkozza férjem azt az esküvést, melly engemet hitvesévé teve – Átkozza a szerette gyermeket, mert a bojóthi Melinda szülte azt –”

Gertrudis szánakozva és ijedten hallgatja, aztán becsenget egy udvaroncot, akivel Bánkot hívatja. Még az udvaronc is meglepődik, hogy a nagyúr itthon van.

A királyné ezután szelíden közli Melindával, hogy el kell hagynia az udvart, méghozzá csöndben, feltűnés nélkül. Aztán el akarja bocsátani Melindát, csókra nyújtja neki a kezét. Melinda azonban nem csókol kezet neki („El ezzel a szennyes kézzel!”). Nem hajlandó megcsókolni azt a kezet, amely „utat nyitott lelke kirablására”.

Ez óriási sértés, a királyné meg is kérdezi tőle, tudja-e, hogy kivel beszél. Melinda ekkor a fejére olvassa minden bűnét: ellopta férjétől, Endre királytól az alattvalói szívét, elnyomta a szegényeket, feláldozta az erkölcsöt, tönkretett egy házasságot, és „királyházban bordélyt nyitott”.

Gertrudis ezt már nem bírja tovább hallgatni, behívja udvarhölgyeit, hogy vigyék ki Melindát. Az asszonyok kiviszik.

*

Közben bejön Mikhál bán, akit néhány udvaronc vissza akar tartani. Mikhál meglátja a húgát, Melindát és meg akarja tudni, mi történt vele, de Melinda elszalad.

Gertrudis int, hogy Mikhál maradjon bent, ha már bejött, mire az udvaroncok távoznak.

Mikhál először azt szeretné tudni, mi lelte Melindát, miért szalad el előle, holott atyjaként szereti. Gertrudis nem válaszol, csak megkérdezi, miért kért tőle kihallgatást Mikhál.

Mikhál elmondja, hogy követségbe jött a királynéhoz, mert aggódik az országért, Gertrudis pedig az életéért aggódhatna. Azok küldték hozzá követségbe, akik „hazaszabadítók”-nak nevezik magukat. Mikhál arra kéri a királynét, teljesítse a békétlenek kéréseit, és akkor azok hű alattvalói lesznek. Hozzáteszi, hogy ő nem magyar, így nem vádolható részrehajlással, sem azzal, hogy bármi érdeke fűződne az ügyhöz.

Gertrudis rákérdez a békétlenek követeléseire. Mikhál ekkor elmondja neki Peturék sérelmeit. Ő is rablónak nevezi a királynét, aki elrabolta a nyugalmat, a békességet, a vagyont a magyar nemességtől és odaadta merániai híveinek, ok nélkül elbocsátotta hivatalaikból a magyar alattvalóit és saját embereit tette a helyükre, stb.

Gertrudis ekkor felkapja az asztalán levő levelet (nyilván eszébe jut, hogy erre a készülő felkelésre figyelmeztették a levélben).

Utálkozik, és azt feleli Mikhálnak, hogy „nem esmered te a magyart még!” Mikhál azt feleli, igenis ismeri: „sem a megbántást, sem a jótéteményt soha el nem felejti a magyar – de főképp felekzetednek”, azaz a németeknek… A királyné dühös lesz, és az összeesküvők neveit követeli.

Mikhál látja, hogy Gertrudis tántoríthatatlan, kevély, és nem hiszi el neki, hogy veszélyben van az élete. Ezért elmeséli, hogyan menekült el családjával annak idején Spanyolországból a mohádik és mórok (arab törzsek) elől.

Mindenki arról beszélt, hogy jönnek a hódítók, de Mikhál öccse, Simon nem hitt a híreknek, így ők nem menekültek el. Egy éjszaka megtámadták őket, elvették mindenüket, ősi várukat, Bojóthot is, és megölték Mikhál egyetlen fiát, akinek ifjúsága virágjában kellett meghalnia.

Csak ekkor menekültek el a halál elől Mikhál, Simon és Melinda. Mikhál fiának holttestét út közben temették el. Simont nagyon bántotta a dolog, úgy érezte, miatta halt meg a fiú. Saját kezével ásott neki sírgödröt. Így talált rájuk egy magyar követ, aki Imre királynak (II. Endre bátyjának) embere volt, és aki azért járt Spanyolországban, hogy elhozza ura menyasszonyát, a spanyol Konstancia aragóniai királylányt. Ez a magyar követ Konrád volt, Bánk bán édesapja.

Gertrudis nem okul a történetből, hogy hová vezet, ha az ember nem akar hinni a veszélyben. Pártossággal, zendüléssel vádolja Mikhált és annak öccsét, Simont. Ki akarja szedni Mikhálból az összeesküvők nevét, de Mikhál hallgat, mert eskü kötelezi a hallgatásra.

Azt állítja, ő maga nem összeesküvő, csak azért jött követségbe Gertrudishoz, mert féltette húgát, Melindát. Azt kérte a békétlenektől, halasszák el a zendülést addig, amíg beszél a királynéval, hátha sikerül jobb belátásra bírnia. A békétlenek beleegyeztek, de Mikhálnak meg kellett esküdnie, hogy nem árulja el őket.

Gertrudis szerint azonban elsősorban a királyhoz kell hűségesnek lenni, tehát nem érvényes az olyan eskü, amelyet valaki a király ellenségeinek tesz. Mivel Mikhál nem hajlandó az árulásra, Gertrudis letartóztatja, és embereket küld Simon bán elfogására is. Így akarja megfélemlíteni a békétleneket („Lássák, és irtózzanak – Gertrudis ingdozhatatlan áll.”)

A királyné úgy érzi, becsapta ez a spanyol család, amely pedig hálával tartozna neki („a magyar se tette volna ezt”). Mikhál távoztában még figyelmezteti Gertrudist, hogy „reszkessen a szerencséjétől”, azaz féljen a sorstól, ami rá vár. A királyné még ekkor sem érti, mitől kéne félnie, hiszen az ő kezében van minden hatalom.

Bejön egy udvaronc, és jelenti, hogy Bánk bán van itt. Gertrudis behívatja a nádort.

*

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 17. oldalra!