Bánk is el akar menni, ekkor azonban megjelenik Izidóra. Egy oldalajtót feltörve jön be a szobába, és kiderül, hogy Bánk zárta be abba az oldalszobába korábban.

Azért zárta be, mert az örökösen Ottó után járkáló, leselkedő Izidóra fontos tanú, aki tudja, hogy pontosan mi történt az este. Bánk kifaggatta, aztán bezárta.

Izidóra nagyon dühös Bánkra, amiért bezárta, és dölyfösen, fenyegetően kijelenti, hogy Bánk csak vigyázzon, mert ő a királyné kegyeltje („Nagyúr! királynénak barátja a nevem.”)

A haragos Bánk furcsa, zaklatott lelkiállapota azonban megijeszti Izidórát. Azt hiszi, Bánk megháborodott.

A nádor kérdésére válaszolva megerősíti, hogy a bál után az éjjel Ottó és a királyné még sokáig beszélgettek, és Gertrudis majdnem kijött a béketűrésből, de Melinda lecsillapította, s a királyné megbékélt.

Izidóra elmegy, Bánk gyanúja pedig tovább fokozódik („Megbékélt; álmos is volt! Szépen kidolgozott csalárdkodás”).

Kígyónak nevezi Gertrudist, akárcsak majd később a gyilkosság pillanatában.

*

Ekkor besompolyog a szobába Tiborc, az a parasztember, aki már korábban is beszélni szeretett volna Bánkkal. Fél is, de bizakodik is, és Bánk ezúttal meghallgatja.

Tiborc panaszkodni jött, ez urának eleinte nem tetszik („Munkálkodó légy; nem panaszkodó”), de Tiborc nem hagyja magát. Elmondja, hogy nem érdemes becsületesnek lenni, ha az ember szegénynek születik. Pedig hogy örült, amikor szabad lett!

Tiborc tehát felszabadított jobbágy, ami abban az időben nagyon ritka volt.

Bánk azt feleli, ő meg „bilincseinek” örült, ezen persze azt a köteléket érti, amely eddig a hazához, a királyhoz, az udvarhoz, a családjához fűzte.

Tiborc elmondja, hogy jó szabadnak lenni, de mióta a merániaiak benn vannak az országban, nagyon sanyarú a parasztság élete. Számos sérelmet sorol fel, amely megnehezíti a parasztság életét:

• A pénzben beszedett magas adók miatt a parasztság lesüllyedt. A királynénak és embereinek sok pénzre van szükségük, és a paraszt nem tud annyit adni, amennyit követelnek, ezért az udvar izmaelitákat ültetett a nyakukra.

Az izmaeliták mohamedán vallású, bolgár, zsidó és egyéb kereskedők, pénzváltók, akik az elszegényedett király pénzügyi segítése fejében fontos gazdasági tisztségeket kaparintottak meg. Például megszerezték az adók, a pénzverés, a sókitermelés bérleti jogát. Nemcsak a parasztság, hanem a nemesség is ellenük fordult. Eltávolításuk az Aranybulla mozgalom egyik fő követelése volt.

Tiborc elpanaszolja, hogy a merániaiak már a bőrt is lehúzták a magyar parasztok csontjairól. Elmondja személyes problémáját: immár megöregedett, megőszült, nincs többé olyan erő a karjában, mint régen, s ha dolgozni már nem bír, mit tehetne, hová mehetne? Felesége beteg, öt gyermeke éhezik, hát eljött a palotába, hogy élelmet lopjon nekik.

Bejutnia úgy sikerült, hogy látta, amikor Bánk titokban belopakodott a kapun, s mivel felismerte, egyszerűen utána lopakodott. Az őrök beengedték, mert meg tudta mondani, ki tért vissza ilyen nagy titokban, s azt hitték, Bánk bánhoz tartozik.

Bánknak ez nem tetszik, úgy érzi, bármerre néz, csupa csalfaság és hamisság van körülötte, és mindenki becsapja. Úgy találja, a hűség csak illúzió, a valóságban nem is létezik („a hívség? Kísértet, melyről minden ember fecseg; de még nem látta senki is”).

Persze Bánk inkább személyes ügyei miatt érzi így („jól hallom én panaszod; de a magam panassza is beszél”), nem annyira Tiborcra mondja, aki meglepődik, hogy még a nagyúrnak, az ország második emberének is van gondja-baja.

Tiborc ezután a királynéra, annak merániai híveire és a magyar nemességre panaszkodik:

• a királyné drága márványpalotákat építtet, miközben a parasztok csaknem halálra fagynak kunyhóikban
• rengeteg szolgát, udvaroncot, léhűtőt tart maga körül („éppenséggel mintha minden hajszála egy őrzőt kívánna”), míg a parasztgazdák egy rossz csőszt alig tudnak heten felfogadni
• folyton bálokat ad, táncmulatságokat rendez („úgy, mintha mindég vagy lakodalma, vagy keresztelője volna”), míg a parasztok a csapszékbe se mernek elmenni, mert tartozásaik vannak
• a meráni főemberek gyönyörű lovakon parádéznak, míg a parasztoknak saját feleségüket vagy gyermekeiket kell befogniuk az eke elé, ha nem akarnak éhen veszni, mert igavonó állatuk nincsen
• a merániak „játszanak, zabálnak szüntelen”, mintha minden tagocskájuknak külön egy-egy gyomra volna, míg a parasztok éheznek, de annyira, hogy kéményeikről elköltöznek a gólyák, mert a hulladékokat is ők maguk eszik meg

Figyeljük meg ezeket az éles ellentéteket! Látszik, hogy Katona József romantikus drámaszerző.

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 13. oldalra!