Kérdés tehát, hogy Izidóra megtudta-e Bíberáchtól, hogy Ottó egészen pontosan mit adott be Melindának, és ha igen, akkor tényleg beszámolt-e Bánknak a hevítőről. Bánk viselkedése arra utal, hogy nem. Izidóra vagy nem tudta, vagy nem mondta el.

Nem tudjuk, pontosan mit mondott Bánknak Izidóra, ami számos értelmezési lehetőséget felvet. Arany János például azt feltételezte, hogy Izidóra a porokról is beszélt, Melinda pedig később a porokkal védekezett, amikor férje felelősségre vonta. Ez azonban lélektanilag nem volna hiteles, és a szereplők jellemébe sem illik bele.

Elvileg Izidórától Bánk tudomást szerezhetett volna a hevítőről, csakhogy Izidóra szerelmes Ottóba és gyűlöli Melindát, aki a vetélytársnője. Ha tudott is a hevítőről, nem valószínű, hogy beszélt róla Bánknak, hiszen ezzel Melinda ártatlanságát igazolta volna, vagy legalábbis kisebbítette volna a bűnét.

Sokkal valószínűbb, hogy Izidóra, akinek női büszkeségét sérti Ottó közömbössége, Melindát hibáztatja, amiért Ottó nem akar róla tudomást venni. Szerinte Ottó azért nem szereti őt, mert Melinda kivetette rá a hálóját. Logikus, hogy Bánknak is szerelmese, Ottó tettét szépíti és Melindát rágalmazza, az áldozatot csábítónak tűntetve fel, a csábítót pedig áldozatnak.

Talán éppen Izidóra szavai miatt hiszi azt Bánk, hogy Melinda is akarta a dolgot Ottóval. Merthogy az a kérdés izgatja, hogy felesége élvezte az együttlétet egy másik férfival, erre utalnak szavai: „Ottó s Melinda egyaránt örültek”. Tehát Bánk biztos benne, hogy a felesége hűtlen lett hozzá.

Amikor Melinda azt mondja, „Én bűntelen vagyok”, Bánk rávágja: „Hazudsz”, és ebből világosan látszik, hogy Bánk valóban széttépte a családjához fűző „tündéri” láncot. Hiszen szeretett feleségét hazugnak nevezi, kisfiát pedig, aki végképp nem tehet semmiről, megátkozza!

Melinda a kisfiukra szórt atyai átok hallatán sikoltva felugrik, és onnantól kezdve a téboly jelei kezdenek mutatkozni rajta. Összefüggéstelenül beszél és zavartan viselkedik. Bánk rettentő dühös, de amikor felesége kezdődő őrültségét észreveszi, lassan elfogja a szánalom Melinda iránt.

A lelkiismerete, az esze tiltakozik az ellen, hogy Melindát tovább vádolja és gyötörje, hiszen az asszony megőrült, és ha az Isten ezzel az őrüléssel büntette, akkor ember már nem büntetheti meg.

Melinda megbomlott tudatát a helyzethez nem illő, érthetetlen beszéd jelzi, pl. „Ha a szegény Hold férjhez adja szép leányait, mondjátok, hogy királyi lakodalma van két nyíl-lövésnyire.” Ez nyilvánvalóan őrült beszéd.

Bánk ugyanilyen zavaros, őrült beszédnek tartja Melinda következő szavait is: „Pokolbeil tűz ége csontjaimban, s a királyné aludni ment – álmos volt.” Az olvasó tudja, hogy ez most nem a téboly jele, de Bánk nem tudhatja. Ő csak csodálkozik, hogy Melinda mit zagyvál itt össze („Melinda úgyse tudja, mit beszéle.”)

Ezután a szegény, boldogtalan, tébolyult Melinda elrohan, hogy gyermeke megátkozását Gertrudison számon kérje. Ekkor Bánk fejében szöget üt a gondolat, hogy „a királyné álmos volt”, és elkezd töprengeni a királyné bűnrészességén. Az első pillanatban visszariad a feltételezéstől, hogy a királyné talán csak tettette az álmosságot, hogy Melindát egyedül hagyhassa Ottóval.

Aztán egyre jobban megerősödik Bánk gyanúja, hogy Gertrudis a kerítő szerepét játszotta, s ekkor merül fel benne először a királyné megölésének lehetősége, amely később elhatározássá erősödik („Épülj fel! izmosodj meg, gondolat! – Veled épül ismét csak fel, örök lenyugtom felett, megéledő becsűletem!”)

Bánk tehát eldönti, itt és most, hogy tisztára fogja mosni a becsületét, ami csak úgy lehetséges, ha megöli a királynét. Ha most, ebben a lelkiállapotban ölné meg Gertrudist, akkor nem válna tragikus hőssé, mivel csak férji sérelmét, megcsalatását torolná meg a gyilkossággal. Ez esetben csak kisszerű bosszúálló lenne. De nem ez történik.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!