LI-LIV

Tavaszodik, de Fanni életereje nem tér vissza. Már nem leli örömét a természet szépségében, mindenben az elválás és a mulandóság jelképeit látja. Képzeletben folyton a T-ai Józsival kapcsolatos emlékeit éli újra. Még akkor is csak a fiúra tud gondolni, amikor imádkozni próbál.

Nem panaszkodik, de attól még nagyon boldogtalan. Az utolsó parasztlánynak is több öröme van, mint neki, ha az édesapja szereti, mert őt nem szereti a családjából senki. Apja rossz néven veszi a szomorúságát, mostohája gúnyolja, amiért így elhagyja magát, mostohatestvérei a „szerelem betegének” csúfolják. A lány a halálba vágyik, annyira szenved a kínzásaiktól.

LV (Fanni báró L-néhez)

Utolsó levelében Fanni kiönti a szívét egyetlen barátnőjének: olyan szégyen és megaláztatás érte, amit ki kell magából írnia, különben megölné a fájdalom.

Amíg visszavonultan, csendben és magányban élhetett, még csak-csak el tudta viselni valahogy a szerelmi bánat okozta szenvedést, de családja nem hagyta békén addig, amíg ki nem ment az emberek közé. Elvitték magukkal a szomszéd városkába, ahol körbelátogatták az ismerőseiket.

Fanni igyekszik erőt venni magán és beszélgetni az emberekkel, de mindenki hidegen bánik vele. Az egyik háznál épp összejövetel van, és Fanni beszélgetni próbál két lánnyal, akiket az anyjuk, egy ájtatos matróna, szó szerint elráncigál Fanni közeléből. Fanni ekkor döbben rá, hogy hírbe hozták T-ai Józsival. Ezért nem engedik az anyák a lányaiknak, hogy vele barátkozzanak.

Ez az utolsó csepp a pohárban Fanni számára. Kimegy a házból és elrejtőzik, keservesen sír, de nem hagyják békén. Mostohaanyja utána megy, és szidni kezdi, amiért szégyent hozott a családra, és mostohatestvérei jövőjét is tönkretette.

Fanninak nagyon fáj, hogy az emberek úgy elkerülik, mint a pestisest, és az anyák eltiltják tőle a lányaikat, holott ő tudja magáról, hogy semmi rosszat nem tett: ártatlan abban, amivel vádolják.

Ez a szégyen és megaláztatás a maradék életkedvét is elveszi. Innentől kezdve már úgy várja a halált, mint szabadítót.

LVI-LXIII

Fanni minden este azért fohászkodik, hogy ne érje meg a másnapot, és minden reggel szomorú, hogy nem halt meg az éjjel.

Már nem leli örömét a tavaszban, a természet szépségében, és a kerti hajlék helyett most már a temetőben szeret üldögélni egy sírhalmon.

A lelki sebek nem gyógyulnak be, és hamarosan az egészsége is kezd megromlani. Lesoványodik, a bőre megsárgul, a szeme fénytelen. Érzi, hogy megérett, mint a kalász: hamarosan eljön érte a kaszás.

Egy éjszaka lázroham támadja meg, amiből többé nem épül fel. Tudja, hogy haldoklik. Ezek az utolsó naplóbejegyzései, hiszen már a tollat is alig bírja a kezében tartani. Csak azért erőlteti az írást, mert a naplóján keresztül T-ai Józsinak akar üzenni. Az utolsó bejegyzés neki szól.

Fanni mintegy végakarataként leírja, hogy naplóját, melyben megörökítette szenvedéseit, T-ai Józsira hagyja, akivel reméli, hogy találkozni fog a túlvilágon, és ott majd bátran szerethetik egymást.

Vége