A viszonzott szerelem olyan boldoggá teszi a lányt, hogy alig ismer magára. Teljesen más színben látja a világot: most minden szépnek tűnik, és úgy érzi, hogy mindenkit szeret, mindent meg tudna ölelni.

Úgy érzi, Isten, aki maga a szeretet, nem ítéli el az embert a szerelem érzéséért, amelyet egyébként is ő ültetett az emberi szívbe. Arra kéri Istent, hogy óvja meg a botlástól, mert az ő szíve tiszta, és szerelme mentes a „testiség salakjától”.

Azonban nem lehet sokáig boldog, mert környezete hamar észreveszi T-ai iránti vonzalmát, és abban a szempillantásban mindenki ellene fordul. A társaságbeli hölgyek kipletykálják, bírálják, ócsárolják, mindenki rajta élezi a nyelvét, lesik minden mozdulatát, kinézik, mint egy utcalányt, és csúf hazugságokat terjesztenek róla.

Fanni tudja, hogy gonoszságuk mélyén irigység rejtőzik: ugyanis a lányok maguknak akarták volna T-ai Józsit, az anyák pedig a lányaiknak. Fanni egyetlen vigasza az, hogy az igazságtalan rágalmakat Józsi kedvéért és a szerelem oltárán kell elszenvednie.

Közben érkezik egy új vendég, gróf É-né, aki megkedveli Fannit. A lány mesél neki a bárónéról, akinek szomorú története könnyekig meghatja a grófnét. Mivel gróf É-né segítséget, pártfogást ajánl a szegény özvegynek, Fanni némi vívódás után felfedi előtte az asszony nevét (bár korábban ígéretet tett a bárónénak, hogy mindenki előtt titokban tartja).

Erre kiderül, hogy a grófné és a báróné ismerik egymást régebbről. A grófné elküldi a kocsiját az özvegyért és elviszi őt magával, így Fanninak sikerül biztosítania a barátnője jövőjét, viszont ez azzal a következménnyel jár, hogy megint magára marad.

Ráadásul a boldog szerelemnek is vége: Fanni apja megjelenik, hogy hazavigye a lányát, mert fülébe jutott a Fanniról keringő gonosz szóbeszéd.

Csúnyán leszidja Fannit, amiért szerelmi ügybe keveredett és az emberek a szájukra vették, aztán T-ait ócsárolja, mert szerinte nem elég jó Fannihoz, nincs birtoka, nincs rendes jövedelme, nem származik jó családból, és bálokra vesztegeti az idejét. Azaz „ingyenélő, kóborló, se kenyere, se háza”, de azért szoknyák után futkos.

Apja ráparancsol Fannira, hogy pakoljon össze, mert most rögtön hazaviszi. Teréznek azonban sikerül rábeszélnie az öreget, hogy Fanni még két hétig náluk maradhasson, így a lány nyer egy kis haladékot, de a boldogságának, reményeinek, álmainak örökre befellegzett.

A fenyegető jövő, az elválás réme most már végig ott lebeg Fanni és Józsi feje fölött, már nincs nevetés és tréfa, csak sírás és elkeseredés. T-ai azzal próbálja biztatni önmagát és Fannit, hogy megkéri apját, aki katonának szánta, hogy megházasodhasson, és aztán Fanni családjának a beleegyezését is elnyeri valahogy. A lány azonban tudja, hogy erre semmi remény, mert a fiúnak nincs rendes állása, se jövedelme.

A két hét hamar eltelik, az utolsó nap Fanni mindenkitől búcsút vesz. Annyira megszerették, hogy még a cselédek is sajnálják, hogy elmegy, maga Fanni pedig keservesen sír a gondolatra, hogy itt kell hagynia a házat, ahol olyan boldog volt, és haza kell mennie, ahol mindenki bántani és kínozni fogja.

T-ai is magánkívül van a kétségbeeséstől, mindketten sápadtak, a sírástól vörös és püffedt a szemük, és az utolsó este együtt zokognak, amíg Fanni el nem ájul. Ekkor Teréz kiküldi T-ai Józsit és többet nem engedik Fanni közelébe.

A lány olyan gyenge, amikor hazaérkezik, hogy alig bír leszállni a kocsiról, de mostohaanyja azonnal nekitámad, és gúnyolni kezdi szomorúsága miatt, szemrehányást tesz neki, amiért ennyire kimutatja az érzelmeit, pedig titkolnia kéne őket, hiszen ez a szerelem Fanni szégyene. Még akkor se akarja elhinni, hogy Fanni beteg, amikor a lány már ágyban fekszik.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!