A Fanni hagyományai jelentősége

Kármán József érdemeit a kiváló irodalomtörténész, Toldy Ferenc ismerte föl, aki az író első méltatója volt. 1843-ban, közel fél évszázaddal Kármán halála után Toldy összegyűjtötte és kiadta Kármán munkáit és megírta rövid életrajzát. Ekkor került be a köztudatba Kármán József neve, aki addig elfeledett író volt.

A Fanni hagyományai mérföldkő a magyar széppróza történetében, és nemcsak azért, mert az első eredeti magyar nyelven írt, esztétikailag értékes regény, amely új korszakot nyitott irodalmunkban.

Kármán József elsősorban női olvasókra számított: gazdag lelki életet élő hölgyeknek szánta művét. „Megvallom, hogy nekem az egy legszebb képzelődéseim közül való, ha valamely szép leánykát valami szép könyvvel a kezében gondolok magamnak” – írta.

Célja egy művelt női olvasóközönség megteremtése volt, ami rendkívül nemes célkitűzés, hiszen a magyar nők művelődésével addig senki nem törődött. Kármán ezzel szerette volna ösztönözni az irodalmi szalonok kialakulását.

A Fanni hagyományai regénypoétikai szempontból kivételes mű a 18. század végi magyar epikában. Jelentősége egyrészt az, hogy Goethe Werthere nyomán meghonosította a magyar irodalomban a szentimentális stílusú levélregényt, másrészt, hogy metaforikus szövegvilágával sikeresen kitágította ennek a regénytípusnak a lehetőségeit.

A mű jelentőségét jól megfogalmazta Szabó Magda: „Kármán műve nem Werther-változat. A Fanni az első igazi magyar regény. Ami még hiányzik belőle, mert persze sok minden hiányzik még, bőven feledteti az, ami benne van.”

Ha fel akarjuk tárni a Fanni hagyományai hatását az utókorra, érdemes megemlíteni Závada Pál Jadviga párnája című, 1997-es regényét, amely összefüggésbe hozható Kármán József prózavilágával E/1. személyű, vallomásos jellegű elbeszélőtechnikája és megalkotottságának módja miatt (története szintén naplóbejegyzésekből bomlik ki).

A Fanni hagyományai a mai olvasó számára is élvezetes olvasmány lehet, ha megpróbálja úgy olvasni, ahogyan a korabeli olvasó olvashatta a művet.

A 18. század végén másképpen írtak és olvastak az emberek, mint a 21. században: nem a végkifejlet volt nekik a fontos egy történetben, hanem a részletek. Nem maga a cselekmény, hanem a könyv hangulata, a szavakkal festett világ, az érzékletes képek, egy tárgy látványt felidéző leírása vagy az érzelmek finom rajza.

A 18. századi ember vissza-visszalapozva, egy-egy mondat ízét élvezve, minden mást elfelejtve olvasott. Volt rá ideje: csendesebb, lassúbb korban élt, mint a miénk, és meg akarta ismerni, meg akarta érteni önmagát és az őt körülvevő világot.