A Fanni hagyományai értelmezése

Az első bejegyzésben Fanni a veteményes-és gyümölcsöskert közti lugas árnyékában üldögél, önként választott magányban, a többi embertől elvonulva. Tehát a természet közegében látjuk. Ez a helyzet az, amely megteremti a naplóba írás (a személyes hangú, vallomásos megnyilatkozás) lehetőségét.

Fanni lelkében feltámad a hiányérzet: „Híjamat érzem, egy része szívemnek nincs betöltve…”

Vágyik valamire, de nem tudja, hogy mire, a vágy tárgya ismeretlen saját maga számára is: „Valamely édes, nehéz, titkos, nem tudom mely érzés fekszik kifejtetlen, homályosan mellyem rejtekében!”

Közben a hősnő minden tudatosság nélkül szemléli önmagát. A természetközeliség tehát egyfajta lelki élmény, amely által Fanni megsejti a világ rejtett összhangját, és alászáll saját lelkébe, hogy rejtelmeit kutassa.

Ez a természetélmény és önszemlélet azonban az önismeret hiányát is jelzi („Megfoghatatlan magának is az ember!”). A hiány megnevezésével Fanni önnön érzéseit, saját lelkét próbálja feltárni, megismerni.

Kiderül, hogy hiányérzete érzelmi jellegű: úgy érzi, nem szereti senki, és ez a szeretetlenség, amit környezetében tapasztal, először a holtak világába ragadja gondolatait: anyja és bátyja után vágyakozik, akik szerették. Az ő világukat közelebb érzi magához, mint a földi világot. Ez a motívum már a regény elején előre jelzi, hogy a hősnő el van jegyezve a halállal.

Igaz, itt még a halálvágy összekapcsolódik egy másik mozzanattal, az emlékezéssel. Fanni a tapasztalaton túli világban szeretné megtalálni a szeretet, a lelki egyesülés lehetőségét. Számára az volna az eszményi állapot, ha szeretve lenne.

Ezt követően lép színre barátnője, L-né, a kétgyermekes özvegy báróné, akinek kulcsszerepe van abban, hogy Fanni felismeri, hogy a szerelem az, ami hiányzik az életéből. Ugyanis L-né azonosítja a hősnő lelkében rejlő vágyakozást a szerelemvággyal.

A báróné saját sorsáról beszél, saját példájával készíti fel Fannit arra, hogy eljusson saját személyiségének lényegéhez.

Báró L-né hajdan magas állású asszony volt, de férje halálakor elszegényedett (mindenét el kellett adnia, hogy ki tudja fizetni néhai férje adósságait). Amikor odaköltözik a falu végére egy zsellérkunyhóba, fontos változást hoz Fanni életébe, akinek egyszerre barátnője és tanítója is lesz. Történetéből Fannira azok az emlékek teszik a legnagyobb hatást, amelyek a beteljesült, boldog szerelem élményét idézik fel.

Fanni ekkor ébred rá, hogy a szerelem hiánya zavarta eddig: ismeretlen világ nyílik meg előtte, s tragikus sorsú barátnőjét is boldognak nevezi, mert ő legalább tudja, mi a szerelem.

Fanni erősen vágyik a boldogságra, ezért L-né megfontolt szerelemre inti („a vak szerelem veszedelmes”). Igaz ugyan, hogy nem az akaratunktól függ, hogy kibe szeretünk bele, de ha elővigyázatosak vagyunk, akkor el tudjuk érni, hogy „azt ne szeressük, aki arra nem érdemes”. A báróné szerint meg kell alkotni egy eszményképet, és azt választani, aki legjobban hasonlít ehhez a képhez.

L. báróné biztatja arra is Fannit, hogy járjon társaságba, ne ítélje magát magányra. Így Fanni elfogadja a meghívást, amikor a szomszéd nemesúr lánya, Teréz névnapi bálba hívja, melyet náluk tartanak (a szomszédságban levő kastélyban).

Itt ismeri meg Fanni T-ai Józsit, aki a városból érkezett. T-ait meglátva nyomban szerelmes lesz, első látásra, így nem képes megfogadni barátnője tanácsát: nem tud megfontoltan választani, hiszen rá kell jönnie, hogy az ész teljesen tehetetlen a szívvel szemben.

T-ai Józsi és a hősnő egymásra találása a földi életben megélhető szerelmet képviseli a műben.

Fanni levelében beszámol barátnőjének arról, hogyan ismerkedtek meg egymással a bálon, és milyen párbeszéd zajlott le köztük a búcsúzáskor: „Mint a test a lélektől, úgy esik megválnom a kisasszonytól”, „Hiszi az úr a feltámadást?”, „Aki hiszen, idvezűl”. Ez a dialógus már a megismerkedéskor a halált rendeli hozzá ehhez a szerelemhez.

Fannit eleinte kétségek gyötrik, hogy T-ai viszontszereti-e. Aztán néhány hétre Terézékhez költözik, akik többeket is hosszabb vendégeskedésre hívnak a bál után. Ez alkalmat ad arra, hogy Fanni és T-ai gyakrabban találkozzanak. Kapcsolatuk ekkor elmélyül, alakulásáról Fanni hűségesen beszámol báró L-nének írt leveleiben. Ám a külvilág ellenségesen fogadja ezt a szerelmet.

Mostohái már az elszegényedett L-né barátsága miatt is gúnyolták Fannit („koldushoz kapcsolod magad”), most pedig irigyei kezdik ócsárolni T-ai iránti szerelme miatt. Megróják, amiért túlságosan kimutatja az érzelmeit, erkölcstelennek állítják be, kikezdik a jó hírét.

Ráadásul Fanni meghitt barátnőjét is elveszíti. Amikor elmeséli gróf É-nének báró L-né történetét, kiderül, hogy a két asszony ismeri egymást. A grófné magához veszi L-nét és gyermekeit a városba, így Fanni jót tesz a barátnőjével, ennek azonban az lesz az ára, hogy elveszíti őt, és ismét magára marad.

Váratlanul megjelenik Fanni apja, mert fülébe jutottak a Fannit ócsárló, hazug szóbeszédek, és hazaparancsolja a lányát. Az apa, aki szerint csak a pénz és a föld számít, felháborodik azon, hogy Fanni képes lenne összeszűrni a levet egy nincstelen, mihaszna ingyenélővel.

Halála előtt Fanni még egy utolsó összejövetelre eljut, ahol rádöbben, hogy hírbe hozták T-ai Józsival, és most mindenki elkerüli. A gonosz pletykák annyira befeketítették, hogy az anyák eltiltják tőle a lányaikat, ami miatt mostohaanyja még kegyetlenebbül bánik vele: szemrehányásokat tesz neki „erkölcstelensége” miatt, a család szégyenének nevezi, aki mostohatestvérei jövőjét is tönkreteszi.

A sok megrázkódtatás és szenvedés felőrli Fanni lelkierejét és ágynak esik, ahonnan már nem is kel fel többé. Egyre betegebb lesz, s végül csendesen belehal a bánatba.

A halál motívuma, amely a szerelmesek első találkozásakor is feltűnt, a regény végén visszatér, de Fannit a halál gondolata nem ejti kétségbe: „mint võlegénynek, úgy megyek a halál angyalának elejébe”. Ez azt jelzi, hogy a hősnő számára a nyugalom és a boldogság csak a halál után érhető el.

Bár a földi szerelemben Fanni megérti önmaga lényegét, és átéli az egyetemes egység és teljesség harmóniáját, vágya mégsem teljesülhet be. Azt is megérti ugyanis, hogy ez a végtelen harmónia a földi életben csak rövid időre, korlátozottan érhető el.

Úgy tűnik, Fanni szerelme platonikus jellegű: az eszményi után vágyódik, márpedig ebben az értelmezésben valóban nem létezik boldogság a földön. A tökéletes boldogság ugyanis csak a halál utáni öröklétben érhető el. A földön nincs tökéletesség, így a boldogság Fanni számára csak metafizikai szinten élhető meg.

Fannit a belátás juttatja el a halál humanizált felfogásához: a halál egy olyan eszményi létforma, amelyet a test börtönéből kiszabaduló lélek él meg. Így Fanni a saját halálát nem veszteségként éli meg, hanem a kiteljesedés lehetőségét látja a halálban. Ez végső soron azt jelenti, hogy a tökéletesség utáni vágy vezet Fanni halálához.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 12. oldalra!