A költő tehát itt általánosít: saját boldogtalan életéből arra következtet, hogy maga az emberi élet boldogtalan, kudarcaiból arra, hogy az ember sorsa a kudarc.

Valójában minden emberi élet egyedi és más. Janus testének és lelkének találkozása is egyszeri volt, és nem lehet belőle arra következtetni, hogy minden test és lélek találkozása olyan, mint az övé, azaz hogy maga az emberi létforma rossz, és az ember végzete a boldogtalanság.

Azok az alternatív létformák, amelyeket Janus a saját lelkének javasol (méh, hattyú stb.) költészetjelképek. Olyan állatokat választ, amelyek az öntudatlan hasznosság és szépség megtestesítői.

Szerinte egy ilyen öntudatlanul boldog állati létforma megmenti a lelket attól, hogy egy újabb emberi test börtönébe zárva szembesülnie kelljen saját korlátaival, anyagi létének, testének tökéletlenségeivel.

Befejezés

A vers keletkezésének idején a költő lelke nem teljesítette a kérést: még hat évet töltött el a testében, mielőtt 1472-ben sok betegség és szenvedés után végleg elhagyta volna azt.

Ez alatt az idő alatt csődbe jutott élete, testi elesettsége mellé másik probléma járult: nagybátyjával, Vitéz Jánossal együtt királyellenes összeesküvésbe keveredett, mivel nem nézték ők sem jó szemmel, hogy Mátyás megadóztatta a főnemességet. A király azonban leleplezte az összeesküvést, így a szervezőknek menekülniük kellett.

Janus természetesen Itáliában szeretett volna menedéket találni, de soha nem jutott el oda. Még csak Horvátországban járt, amikor gyönge szervezete már nem bírta tovább a megpróbáltatásokat és kiújuló betegsége halálát okozta.

Rövid élete mégis jelentős maradt a magyar irodalomtörténet számára, hiszen az ő alkotásaival jelent meg irodalmunkban a reneszánsz tematika.

Azzal, hogy Janus saját testi-lelki problémáiról, betegségéről, szenvedéseiről írt, megjelent a magánember a versek mögött, a személyesség, amely korábban nem volt jellemző (a középkorban a szerzők Isten dicsőségére alkottak és nem a saját halhatatlanságukért, így még a nevük sem maradt fenn, nem tartották érdemesnek magukat az utókor emlékezetére).

És megjelent a versekben a líraiság, az egyéni életsors és személyes érzések, gondolatok mellett a hazai táj és a természet dicsérete, valamint a humanisták legnagyobb ihletforrása, a kultúra, a tudomány, a művészet is.