Ezután feltör belőle a halálvágy:

Jobbá nem teheted, hagyd árva-magára e testet
     s szállj ki belőle, suhanj, vissza a csillagokig.

Tehát felszólítja saját lelkét, hogy mivel segíteni nem tud a testén, szálljon ki belőle, azaz hagyja meghalni ezt a rossz testet, és térjen vissza az égbe. Ezzel természetesen a földi életének vége lesz.

Nagyon érdekes itt az a különbség, amit a középkor felfogásával szemben a reneszánsz embernél tapasztalunk! A középkor embere hajlandó volt szenvedni a túlvilági boldogságért cserébe, amit a keresztény hit ígért neki. A középkor az emberi életet „földi siralomvölgy”-nek tartotta, s boldogságot csak a túlvilágon remélt.

A reneszánsz életfelfogás egészen más. A reneszánsz ember már nem tűri olyan jámboran a szenvedést, mint a középkor embere: inkább akár meg is hal, de szenvedni akkor sem hajlandó. Ez a humanista nézet következménye, amely az embert tette mindennek a mértékévé és központjává.

Ezután lényegében a költő tanácsokat fogalmaz meg a saját lelke számára, hogy ezentúl mit hogyan tegyen. Először is ugye arra próbálja meg rávenni, hogy mielőbb váljon meg ettől a rossz testtől és térjen vissza a kozmoszba. Ami pedig a jövőt illet:

S míg odafönn ezer éveken át tisztulni igyekszel,
     messze kerüld, ha bolyongsz, a feledés folyamát.
Bús feledékenység ne merítsen a hajdani gondba,
     rég levetett béklyót újra magadra ne végy,

A földi élet után, a test halálakor a lélek visszaszáll a csillagok közé és ott tisztul ezer évig az újplatonista nézet szerint. Ezután ismét leszáll a földre egy magasabb fokú élőlény testébe, az égi világot és az előző életeit pedig elfelejti.

Janus azonban nem akarja ezt: óva inti a lelkét attól, hogy igyon a feledés folyamából, mert akkor nem fog emlékezni rá, milyen rossz a földi élet emberként. Ha pedig elfelejti, akkor újra emberként fog megszületni a földön, és ugyanazt a béklyót, igát veszi magára, amitől most meg akar szabadulni, ugyanazoktól a bajoktól fog szenvedni megint.

Szinte könyörög a saját lelkének, hogy amíg tisztulni igyekezvén odafönn bolyong ezer évig, kerülje el a Léthe folyót, a feledés folyamát! Soha ne felejtse el, milyen nyomorúságos a földi élet, és ha lehet, ne is térjen többé vissza a földre.

Ám ha a sors olyan kegyetlen, hogy mégis vissza kell térnie, akkor legalább ember ne legyen soha többet:

És ha a mostoha végzet űz ide vissza a földre,
     csak nyomorult ember, csak ez az egy sose légy.

Tehát ha a lélek megválaszthatja, hogy mi legyen, akkor ne válassza az emberi létformát, hanem legyen valamilyen öntudatlan állat, mert azok sokkal boldogabbak, mint az ember:

Inkább méh, aki jószagu mézet gyűjthet a réten,
     hattyú légy, ki dalát zengeti néma tavon.
Tengeren, erdőkben rejtőzz, csak tudjad örökké:
     sziklákból született hajdan az emberi test.

Azt tanácsolja saját lelkének, hogy inkább legyen méh, hattyú, valamilyen erdei vad vagy tengeri lény, csak ember ne akarjon lenni, mert a földön a legboldogtalanabb sorsa az embernek van. Ezt a vers utolsó sora fejezi ki (sziklákból született az emberi test), amely egy mitológiai utalás.

A görög mitológia vízözön-története szerint a Föld (Gaia) a gigászok véréből alkotta meg az első embereket, akik ugyanolyan istentelenek és erőszakosak voltak, mint az olümposzi istenek ellen fellázadó gigászok maguk. Ezért Zeusz el akarta pusztítani az embereket, és kibocsátotta az esőt hozó déli szelet, Poszeidón pedig összehívta a folyamokat, és egy hatalmas vízözön által teljes támadást intézett az emberek ellen.

Janus arra figyelmezteti a lelkét, hogy erre mindig emlékezzen, és ne legyen még egyszer ember, mert akkor újra boldogtalan lesz.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!