Janus Pannonius: Egy dunántúli mandulafáról (elemzés)
Az imitáció eszköze és Janus antik forrásai
Van egy tipikusan humanista eljárás, amit Janus Pannonius is gyakran alkalmaz, az ún. imitáció. A humanisták felfogása teljesen más volt az irodalomról, mint nekünk: az eredetiség követelménye csak a 19. században, a romantika korában alakult ki, addig az utánzás nemcsak hogy nem számított problémának, de elvárás is volt.
A humanisták egyenesen kívánatosnak tartották az utánzást (latin szóval imitációt), és a kor költői szabadon éltek is az antikvitás által kidolgozott eszköztárral, formákkal és motívumokkal.
Egyrészt felkészültségüket, műveltségüket bizonyították be az antik utalásokkal, másrészt költői képességeiket azzal mutatták meg, hogy a készen kapott elemeket újszerűen elrendezve, új szövegösszefüggésbe helyezve gazdagabb jelentést értek el.
Persze az is fontos volt, hogy az olvasóközönség ugyanolyan művelt legyen, mint a költő, azaz értse az antik utalásokat. Az imitációra épülő humanista verset ugyanis csak az tudta élvezni, aki ismerte az utánzott szöveget. Így a költészetnek Itáliában társadalmi szerepe, közösségépítő ereje is volt.
A korabeli értő olvasók érzékenyen reagáltak az antik utalásokra: ezeken mérték le, hogy mennyire jó egy vers. Mivel a mitológiai nevek mögött rejlő hosszabb történeteket mind ismerték, a költőnek nem kellett mindent leírnia a versben, elég volt megemlíteni a nevet, és az olvasók gondolatban társították hozzá a megfelelő történetet. Ezzel tömörebbé vált a vers szövege, hiszen egyetlen szó leírásával nagyon sok mindent el lehetett mondani.
Viszont ennek hátulütője az volt, hogy nagyon gyakran a humanista vers nem lett több intellektuális játéknál, ezen a szinten sok költő nem tudott túllépni. Ezért hiába volt kortársai között elismert, sok reneszánsz költő művészete az utókor számára nem bizonyult maradandónak.
Janus Pannonius épp azáltal emelkedett ki kortársai közül, hogy ő nem csupán az antik utalásokkal, az imitáció eszközével élt virtuóz módon (főleg érett műveiben), hanem személyes tartalommal is meg tudta tölteni a motívumokat.
Az antik utalások nála nemcsak díszítőelemek, nemcsak műveltségét, felkészültségét bizonyítják, hanem fontos jelentést kapnak a vers mondanivalója szempontjából. Ez emeli őt a korabeli reneszánsz költészet élvonalába.
Nézzük meg, hol imitál Janus ókori klasszikus szerzőket az Egy dunántúli mandulafáról című versében!
Például a vers első két sorában mitológiai kertek jelennek meg. Ezek a kertek gyakran szerepeltek együtt az antik költészetben, pl. Martialisnál is, akit Janus Pannonius a mesterének tekintett. De a költő gyakran él Horatius és Vergilius jellegzetes költői fogásaival, szavaival, szókapcsolataival is.
Az utolsó két sor mitológiai metaforáinak pedig Ovidius, a Fekete-tenger partjára száműzött római költő volt a forrása. Mivel Janus Pannoniusnak hasonló sorsa volt, ezért Ovidius művészete értelemszerűen fontos volt a számára.
Phyllis történetét Ovidius a Hősnők levelei c. munkájában dolgozta fel. Proknéra pedig a Római ünnepek című művében utalt: „Tévedek-e? vagy a fecske, tavasz kis hírnöke jött meg? / Nem fél attól, hogy visszajön újra a tél? / Majd még gyakran sírsz, Prokné: kár volt igyekezned; / megfagyhatsz; s az urad, Téreus annak örül.”
Befejezés
Láthattuk, milyen mesterien sűrít bele Janus Pannonius nyolc sorba egy egész gondolatmenetet.
Ellentétben a Pannónia dicsérete című versével, amelyben még derűlátó és úgy érzi, meg fogja tudni honosítani Magyarországon a humanista műveltséget, és a hazája büszke lesz rá, itt már a pannon föld rideg helyként jelenik meg, ahol szomorú sors vár a túl korán kivirágzó kis mandulafára.
Hiába bontott virágot, a mandulafa nem erősebb a természet törvényeinél, ugyanígy Janus is hiába működött Magyarországon humanista költőként, nem lehetett erősebb a társadalom törvényeinél, amely még nem állt készen a reneszánsz műveltség és kultúra befogadására.
A költő ezt pontosan érezte: rájött, hogy nem tud változtatni a meglevő műveltségi viszonyokon, amelyeket kezdett olyannak érzékelni, mint az éghajlati adottságokat: megváltoztathatatlannak. Ez az oka, hogy eltűnt a korai verseit (pl. a Búcsú Váradtólt) jellemző lendület és optimizmus, ezért hatják át magyarországi korszakában írt verseit sokkal árnyaltabb és bonyolultabb érzelmek.
Nem remélte, hogy értő közönségre talál, és sajnos jól érzékelte a saját helyzetét: valóban nem talált. Előérzete beteljesült, a mandulafácska sorsára jutott. Azonban az általa képviselt eszmeiség, a humanizmus és a reneszánsz később mégis meghonosodott Magyarországon, csak kellett hozzá még pár évtized.
Az Egy dunántúli mandulafáról pedig nemcsak Janus Pannonius sorsát fejezi ki találóan, hanem általánosságban minden olyan művészét, gondolkodóét vagy tudósét, aki megelőzi a saját korát, s valami olyat alkot vagy képvisel, amit az adott kor embere nem tud megérteni és értékelni.
A versnek tehát általános érvényű mondanivalója van, hiszen minden korszakban akadnak a Januséhoz hasonló „koránjött” emberek és idő előtt megjelenő szépségek vagy értékek, amelyeket ugyanúgy a pusztulás fenyeget, mint a túl korán kivirágzó mandulafácska rügyeit.
Janus lényegében azt az aggodalmát önti verses formába, amit a koránérkezettség tragikus következményei miatt érez, és felhívja a figyelmet azokra a romboló erőkre, amelyek veszélyt jelentenek a magasabb rendű értékekre, amelyek védelmét életbevágóan fontosnak tartja.
Hozzászólások
Janus Pannonius: Egy dunántúli mandulafáról (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>