Janus Pannonius: Egy dunántúli mandulafáról (elemzés)
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
Láthatjuk, a költő megszólítja a mandulafát, amely saját sorsát jelképezi – lényegében tehát saját magát szólítja meg (önmegszólító versről van szó).
Phyllis története is nagyon passzol ide, hiszen a trák királylány végzetét az okozta, hogy nem bírt várni. Eljegyezte őt ugyanis Démophoón, a trójai háborúból hazatérő athéni király, ám a vőlegénynek haza kellett mennie még a lakodalom előtt, hogy ügyeit elrendezze. Sokáig nem tért vissza, Phyllis hiába várt rá.
A csalódott, reménytelen szerelmében búskomorságba eső királylány bánatában öngyilkos lett: felakasztotta magát egy erdőben, s halála után az istenek mandulafává változtatták. Ez a történet olyan toposz volt, amit mindenki ismert, és számos költő használta fel (pl. Ovidius és Petrarca is).
Ismerve Ovidius művét a korabeli képzett olvasóközönség azonnal belelátta a mandulafa képébe Phyllis alakját, és ebből nyomban megértette, hogy az idill tragikus véget fog érni.
Az eredeti szövegben van egy másik metafora is, amit sajnos a fordítás nem tudott visszaadni. A magyar szövegben csak ennyi szerepel: „nincs még fecske e tájon”, amit természetesen értelmezhetünk úgy, hogy túl korán van még, nincs még itt a tavasz, a fecske sem érkezett meg (amely költöző madár, és csak a téli fagyok elmúltával szokott megérkezni).
Az eredeti latin szövegben azonban Prokné athéni királylány neve áll, az ő fecskévé változására utal a költő: Prokné, miután bosszúból saját fiát ölte meg, a monda szerint fecskévé változva menekült üldözői elől. Ez az antik utalás a magyar fordításban sajnos nem jelenik meg, egyszerűen csak a fecske szó szerepel, a tavasz előhírnökeként.
Ezek a metaforák azt a célt szolgálják, hogy sejtetik a végkifejletet és gazdagítják a művet hangulatilag.
Phyllis és a mandulafa összekapcsolása egy általánosabb értelmet is ad a központi motívumnak: a szenvedélytől fűtött, türelmetlen lélek önpusztításának jelképévé teszi.
Végül az utolsó sorban a költő gyengéd megértéssel, együttérzéssel kérdezi a kis mandulafától (önmagától):
Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?
Itt válik egyértelművé, mennyire azonosul Janus ezzel a mandulafával: ez a hang a személyes érintettségnek köszönhető.
Ha így értelmezzük, akkor az Egy dunántúli mandulafáról a humanista allegóriának egy sajátos változata, mivel a megfelelés nem teljesen egyértelmű. Az azonosítás kifejtetlenül marad, a költő nem él a sorsmegfeleltetés eszközével.
Vagyis Janus nem mondja ki nyíltan, konkrétan, hogy a mandulafa ő maga, és sorsa az ő sorsát, magányát, elszigeteltségét fejezi ki. Az olvasó mégis felismeri a párhuzamot, s így még fájdalmasabb, még szebb a költemény.
A famotívum másik értelmezése
A legtöbb elemző szerint a mandulafa allegória: Janus Pannonius magyarországi éveinek jelképe, a költő sorsának allegóriája. Ezt az olvasatot mind Janus más művei (pl. A narni-i Galeottóhoz, A roskadozó gyümölcsfa – utóbbi elégiában még a szóhasználat is olyan, mint itt, csak épp E/1. személyben íródott), mind életútja alátámasztják. Létezik azonban más értelmezés is.
Az Egy dunántúli mandulafáról szóhasználata sokat elárul. Az 5. sorban pl. a költő merésznek nevezi a mandulafát – tudjuk, hogy Janus ezt a jelzőt akkor szokta használni, amikor egy halandó vakmerően megpróbálja meghaladni saját határait. Szóhasználat kérdésében a költő igen következetes, pl. a Búcsú Váradtól c. elégiában is így használja a szót.
A lírai én élményét a vers elején a költő két mitológiai párhuzammal mutatja be, két mitikus hős, Héraklész és Odüsszeusz (ő latin nevükön nevezte őket – Herkules és Ulysses –, de mi jobban ismerjük a görög nevükön) kalandjaival. Ez a két mitológiai alak szintén a határok átlépésével, saját határaik kitágításával szereztek hírnevet (pl. jártak az alvilágban).
Ha ezt figyelembe vesszük, akkor nyilvánvaló lesz az, hogy az Egy dunántúli mandulafáról c. versben nemcsak az elhallgatás, a szellemi társtalanság, koránjöttség fájdalma szólal meg, hanem a költői öntudat is.
Maga a mandulafa motívuma is jelképezheti a költői öntudatot, a kiválasztottságot – mert bár Janus képalkotása egyértelműen az antik kultúrára támaszkodik, az értelmezés során azért nem lehet kizárni azt sem, hogy egy-egy kép bibliai, azaz keresztény eredetű legyen.
Márpedig Isten a Számok könyve szerint egy kivirágzó mandulaággal nyilatkoztatta ki, hogy Áront rendelte a papi hatalomra. Így aztán a mandula, a mandulafa a zsidó-keresztény kultúrkörben a kiválasztottság jelképévé vált.
Persze, leggyakrabban a költősors allegóriáját szokták látni a mandulafában, de azért jó tudni, hogy a vers jelképrendszere megenged ettől teljesen eltérő értelmezést is.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!
Hozzászólások
Janus Pannonius: Egy dunántúli mandulafáról (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>