A 3-4. sor is ezt a hatást fokozza:

Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,
     Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.

Itt tehát a forró déli szigeteket, a buja mediterrán növényvilágot állítja szembe az északi, hűvös pannon környezettel, és azt állítja, hogy még a napsütötte déli szigeteken is csoda lenne [a mandulafa téli virágzása], nemhogy a hideg északon. Ezzel kiemeli, hogy milyen különleges dologról van szó.

Ez a két sor azonban egy mitológiai utalást is rejt: a Boldogok szigete (vagy elíziumi mező) egy idillikus hely a görög irodalomban, ahol halála után mindenki elnyerheti az örök boldogságot. Ez a sziget tehát mindennek a csúcsát jelenti, a legek legjét.

A vers első szakaszába tehát 3 csodás mitológiai helyet sző bele a költő, és ezek együtt sem képesek olyan szépséget felmutatni, mint a pannon föld „északi hűs röge”. Láthatjuk tehát, hogy a túlzás (hiperbola) eszközével él.

A mitikus tájaknak ugyanakkor az izgalom fokozásán túl az a szerepük, hogy a zord pannon táj ellenpontjai legyenek. Ezáltal még különlegesebbé válik, még merészebb tettnek tűnik a mandulafácska virágbontása.

Az 1. szakasz tehát felvázolja a lírai alaphelyzetet, és előkészíti a 2. szakaszt, ahol a költő végre megnevezi azt a bizonyos csodát, amire eddig csak célzásokat tett:

S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben,

Az „íme” szó tanúskodik róla, milyen csodálattal tölti el Janust ez a jelenség. Úgy beszél róla, mint hatalmas hőstettről.

Ezután azonban jön a nagy ellenpólus. A költő elkomorul, mert felméri, mi lesz ennek a merészségnek a következménye:

  Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!

Bizony a mandulafácska próbálkozása reménytelen: rügyei le fognak fagyni a téli hidegben! Ez a tragikus vég, amit előre lát, mélységes részvétet, együttérzést kelt a költőben. Ezt jól érezhetjük abból, hogy kijelentő mondat helyett felkiáltó mondatot használ.

Az érzelmi változás következtében az egész vers hangulata megváltozik. Az első szakasz még idillt sejtetett, innentől azonban elégikussá, szomorkássá válik a vers hangvétele.

Ha a virágzás az életet jelenti, akkor a zúzmara által itt a halál képei jelennek meg, az élet képeinek ellenpontjaként.

Figyeljük meg, milyen ellentét feszül a vers első és második szakasza között! Az élet és a halál, a virágzás és a pusztulás képei állnak szemben egymással. A tél és a tavasz szembeállítása rosszat sejtet: a természet törvényei erősebbek, mint az oktalan kis mandulafácska, amely türelmetlenségével saját pusztulását okozza.

Bizony, a költő fél a zúzmara, a téli fagyok időszakától: a 4-6. sorban háromszor is figyelmeztet rá a vers szövege, hogy milyen barátságtalan körülmények között virágzott ki ez a mandulafa: hűs rögök, tél, zúzmara.

Azt kell mondanunk, az eredeti latin szöveg gazdagabb a magyar fordításnál annyival, hogy ott a szórenddel fokozást is meg lehetett valósítani és ún. „elváló jelzős szerkezettel” megjeleníteni a látványt, ami magyarra sajnos lefordíthatatlan a szórendi szabályok miatt.

Tehát a latin szövegben a „virágzik” igét körbefogja egy elváló jelzős szerkezet, a „jéghideg hónapok”, és a „bimbók”-at körülfogja a „siralmas tél”. A latin nyelv szórendi szabályai ezt megengedik, és Janus élt a lehetőséggel.

Persze ez a korai virágzás tragikus látvány, mert pusztulás lesz a következménye – ezt a tragikumot Janus újabb mitológiai utalásokkal bontja ki. A 7. sorban megszólítja a mandulafát, amelyet Phyllis trák királylánnyal azonosít, akinek történetét minden korabeli humanista ismerte:

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!