Janus Pannonius: Egy dunántúli mandulafáról (elemzés)
A vers keletkezésének körülményei
Az Egy dunántúli mandulafáról 1466 márciusában született Pécsen, ahol Janus Pannonius püspök volt.
A vers mögött valóságos élmény állhat: Janus feltehetőleg valóban látott a Mecsek déli lejtőjén (vagy esetleg a püspöki kertben) egy mandulafát, amely télen kivirágzott.
Ez olyan ritkaság volt, hogy valósággal csodaszámba ment, és persze a természet és a különleges jelenségek iránt fogékony reneszánsz emberként Janust azonnal megragadta a látvány, megigézte a növény életereje, merészsége, az, hogy idő előtt virágot hozott, mintha nem félne, hogy virágai le fognak fagyni.
És ez a különleges természeti jelenség elindított a költőben egy gondolatsort: eszébe jutott, hogy ennek a merész virágzásnak rossz vége lesz, és a pusztulástól kezdte félteni a mandulafát.
Reménytelen próbálkozásnak tűnt, hogy virágot hoz télen, s erről a költőnek saját sorsa jutott eszébe, saját reménytelen próbálkozása, hogy elhozza Magyarországra a humanista műveltséget és felélessze az itthoni szellemi életet.
Úgy érezte, hasonló sors vár rá, mint erre az oktalan kis mandulafácskára, aki dacolva a téllel, a hideggel, az éghajlati viszonyokkal, a saját feje után ment és virágot hozott, nem törődve azzal, hogy elkerülhetetlenül pusztulás vár rá. Mindebben saját magára ismert, saját sorsára, saját életére, s féltő aggodalom és részvét támadt benne a mandulafa iránt.
Lényegében tehát az Egy dunántúli mandulafáról nem más, mint sorsvers: a költő párhuzamot von saját sorsa és a mandulafa sorsa között. A szépséges mandulavirágok jövőjében saját jövőjét látta megtestesülni és – sajnos – nem járt messze az igazságtól (nagyon pontosan érzékelte a saját helyzetét).
A túl korán kivirágzó mandulafácska a feudális Magyarországra túl korán született humanista költő jelképe a versben, amellyel Janus saját tragédiáját fejezi ki. A famotívum a koránjöttséget, az idegenség élményét fejezi ki.
A famotívum egyébként egy ősi, összetett jelentésű motívum, ún. archetípus, amely a keleti és a görög mitológiában is megjelenik. Az istenek és istennők (pl. Zeusz és Héra) is szoktak fává változni, de a földi halandók (pl. Phyllis és Daphne) sorsát is szimbolizálhatja.
Címértelmezés
A cím alapján azt gondolhatnánk, hogy valamiféle természeti leírást fogunk kapni. A mandulafáról eszünkbe juthat, hogy egy világos rózsaszín virágú, délszaki növényről van szó, amely a tavasz kezdetekor virágzik.
Ami déli, az Janus számára érték, tehát itt máris joggal feltételezhetjük, hogy a melegebb éghajlaton honos, nemes gyümölcsöt adó fa a versben valamilyen értéket fog képviselni.
Ez a délszaki növény azonban a Dunántúlon van, tehát az általa megszokottnál, a számára kedvezőnél hidegebb éghajlat alá került, ahol idegenül érzi magát, és nem tudja a dolgok rendjét (ennek is köszönhető a tévedése, az idő előtti virágozás).
Mert lényegében erről szól a vers (ha szó szerint akarjuk érteni): egy fának a túl korai virágzásáról, amely a Dunántúlon (talán Pécsen, a költő püspökségének székhelyén) van elültetve, de déliesebb éghajlatról származik.
Az sem lehet véletlen, hogy Janus épp a Dunántúlt választotta – bár az allegória egész Magyarországra érvényes, így lehetett volna a fa akárhol a pannon földön –, hiszen a Dunántúl valahogy nyugatiasabb, jobban köthető a latinos kultúrához, mint mondjuk a Tiszántúl.
Az ókori Római Birodalomba ugyanis a Dunántúl is beletartozott: a Duna vonaláig foglalt magába Magyarországból területeket, szemben a Tiszántúllal, amely sosem tartozott hozzá és keletiesebb, kunos kultúrájú terület.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!
Hozzászólások
Janus Pannonius: Egy dunántúli mandulafáról (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>