Balzac elmeséli az előzményeket, azaz hogy Goriot apó hogyan került a penzióba és hogyan jutott jelenlegi nyomorúságos helyzetébe.

Goriot gazdag emberként költözött a penzióba 1813-ban, miután visszavonult az üzleti élettől, ám évről évre szegényebb lett, és egyre rosszabb körülmények közé került.

A többi lakó folyton őt gúnyolja, mert a tulajdonos, Vauquer-né ellene hangolta őket (Vauquer-né azért gyűlöli Goriot-t, mert amíg az öregúr gazdag volt, az özvegy feleségül akart volna menni hozzá, de Goriot rá se hederített). Vauquer-né ötlete nyomán szólítják az öreget Goriot apónak.

A többi lakó észreveszi, hogy Goriot-t csinos, fiatal lányok látogatják: emiatt csattan rajta a legtöbb tréfa és emiatt tartják a többiek vén kéjencnek. Pedig a két látogató valójában Goriot két lánya.

Ezután Balzac Rastignacot mutatja be, aki vidékről jött Párizsba, hogy jogot tanuljon. Tanulmányai költségét a szülei állják, akiknek ez hatalmas megterhelést jelent. Népes családról van szó: Eugène-nek két húga és két öccse van, és nagynénje is a családi birtokon él.

A becsvágyó Rastignac eleinte szorgalmasan tanul, de aztán rájön, hogy rokoni kapcsolatait kihasználva bekerülhetne az előkelő társaságba, és így gyorsabban tudna feltörni, mint munkával. Észreveszi, hogy a nőknek nagy befolyásuk van a társadalmi életre, és elhatározza, hogy gazdag női pártfogót keres magának.

A családi birtokon élő nagynénje, Marcillacné levélben beajánlja egy Párizsban élő, előkelő rokonhoz, bizonyos Beauséant vikomtnéhoz, aki Rastignac unokanővére.

Meg is lesz az eredmény: Beauséant-né meghívja Rastignacot egy báljára, ahol a fiatalember kinézi magának a legszebb nőt, bizonyos Anastasie de Restaud grófnét, akit meg akar hódítani.

Beauséant-né Párizs divatkirálynője, mindenki hozzá akar meghívást kapni, így a rokoni kapcsolat miatt Rastignacot is szívesen fogadják a jó társaságban. Restaud-nétól is kap egy meghívást.

A bálról Eugène késő éjjel ér vissza a penzióba, és mivel furcsa zajokat hall szomszédja, Goriot apó szobájából, beles a kulcslyukon. Látja, hogy az öreg épp ezüst tálakat lapít össze formátlan alakzatba és közben sír.

Másnap reggel a penzió két alkalmazottja, Sylvie, a kövér szakácsnő és Christophe, a kifutóinas a lakókról pletykálnak. Kiderül, hogy mindkettejüket faggatták már idegenek az utcán Vautrin felől, de ők nem mondtak semmit.

Később maga Vautrin is megjön, és elmondja, hogy látta Goriot apót, amint összelapított ezüst edényeket adott el egy ékszerésznek, aztán pedig Gobseckhez, az uzsoráshoz is betért. Nyilván pénzre volt szüksége.

Kiderül, hogy az öregnek azért kellett pénz, hogy kifizessen Restaud grófné helyett egy adósságot. A kiegyenlített váltót Christophe-fal küldi el a grófnénak.

Emiatt a penzióban mindenki arról pletykál, hogy a szép grófné biztosan Goriot apó kitartottja. Rastignac az egyetlen, aki nem hiszi el ezt a pletykát, és elhatározza, hogy kideríti az igazságot.

A nap folyamán a penzió lakói mind intézik a maguk dolgát, legközelebb ebédnél találkoznak. Látják, hogy Victorine kisasszony sírt. Couture-né elmondja, hogy a lány aznap volt szokásos éves látogatásán az apjánál, és szívhez szólóan könyörgött neki, de az öreg Taillefer megint elutasította.  

Az ebéd olyan étkezés a penzióban, amelyen nemcsak a lakók vesznek részt, hanem a kosztosok is. Vauquer-nénak 8-10 kosztosa van, akik csak ebédelni járnak hozzá. Van köztük festő, múzeumi tisztviselő, házitanító stb. A legfontosabb szereplő közülük Horace Bianchon, a fiatal orvostanhallgató, Rastignac barátja.

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!