„Ha egy szellemes, jól öltözött fiatalembernek, akinek ezerötszáz frank ára semmittevés van a zsebében, egy nő bevallja, hogy boldogtalan, az elbízza magát, és azt gondolja, amit Eugène mondott magában.
– Mi kívánnivalója volna? – válaszolt a diák. – Ön szép, fiatal, gazdag, van, aki szeresse.
– Ne beszéljünk rólam – mondta az asszony bánatos fejmozdulattal. – Kettesben fogunk vacsorázni, együtt hallgatjuk majd a leggyönyörűbb zenét. Tetszem magának? – kérdezte, megmutatva magát elegáns, perzsa mintákkal díszített fehér kasmírruhájában.
– Elragadó. Szeretném, ha egészen az enyém lenne.
– Rosszul járna velem – szólt az asszony keserű mosollyal. – Itt semmi sem vall bajra, pedig a látszat csal, a kétségbeesés határán vagyok. A bánat elveszi álmomat, megcsúnyulok.
– Lehetetlen – mondta a diák. – De kíváncsi vagyok, milyen fájdalom az, amit az odaadó szerelem ne szüntetne meg?
– Ó, ha elárulnám magának, menekülne tőlem. Most még csak a férfiak szokásos udvarló ösztönével szeret; ha igazán szeretne, szörnyen kétségbeesne miattam. Láthatja, hallgatnom kell. Nagyon kérem – folytatta –, beszéljünk másról. Jöjjön, nézze meg a lakosztályomat.” (Rastignac és Nucingenné párbeszéde)

„Nem szabadna, hogy valaki elhagyjon egy nőt, akinek szorult helyzetében egy marék aranyat dobott oda! Örökké szeretnie kellene annak a valakinek! Ön huszonegy éves, szép lelkű, tiszta szívű fiatalember, azt fogja kérdezni tőlem, hogyan fogadhat el egy nő férfitól pénzt? Istenem, hát nem természetes, hogy mindenünket megosztjuk azzal, akinek boldogságunkat köszönjük? Amikor mindent odaadtunk egymásnak, kit érdekel ennek a mindennek egy részecskéje? A pénz csak akkor jelent valamit, amikor már megszűnt az érzés. Nem egész életre szólt-e kapcsolatunk? Ki látná előre a szétválást, amíg abban a hitben él, hogy a másik igazán szereti? Hogy lehetnének külön érdekei annak, aki nekünk örök szerelmet esküdött?” (Delphine de Nucingen)

„Minden második párizsi nőnek ilyen az élete: kifelé fényűzés, a lélek mélyén kegyetlen gondok. Ismerek szegény teremtéseket, akik nálam is szerencsétlenebbek. Hány asszony kényszerül rá, hogy hamis számlákat állíttasson ki szállítóival? Mások kénytelenek meglopni férjüket: némelyik férj azt hiszi, hogy a kétezer frankos kasmír ötszáz frankért kapható, másik meg azt, hogy kétezer frankot ér az ötszáz frankos. Vannak szerencsétlen asszonyok, akik éheztetik gyermekeiket, és élére rakják a garast, hogy ruhájuk legyen. Én nem mocskolom be magam ilyen undok ámításokkal. Még csak az kellene! Más nők eladják magukat a férjüknek, hogy uralkodjanak rajta. Én legalább szabad vagyok! Ha akarnám, Nucingen elhalmozna arannyal, de én inkább sírok, olyan férfi keblére hajtva a fejem, akit becsülök.” (Delphine de Nucingen)

„– Pénzt keverni az érzelmekbe, nem borzasztó? Ön sohasem szerethet engem – mondta az asszony.
Eugène megdöbbenve tűnődött el: hogyan vegyülnek a nőkben az őket naggyá tevő jó érzések azokkal a hibákkal, amelyeket a társadalom mai szerkezete kényszerít rájuk. Szelíd, vigasztaló szavakat mondott, és elámult, mily gyermekes oktalanság nyilatkozott meg a szépasszony fájdalmas kitörésében.
– Ígérje meg, hogy ezt nem fogja ellenem fegyverül használni.
– Ó, asszonyom, képtelen volnék rá.
Delphine megragadta Rastignac kezét, és hálálkodó, hízelgő mozdulattal szívéhez szorította.”

„A nők természetében rejlik, hogy lehetségesnek tartják a lehetetlent, és a tényeket sejtelmekkel nyomják el. Mikor Rastignac társaságában belépett a páholyba, Nucingenné oly szép volt a belső elégedettségtől, hogy az emberek rögtön lecsaptak rá azokkal a kis rágalmakkal, amelyek ellen a nők védtelenek, s amelyeknek gyakran merő kitalálás az alapjuk. Ha ismerjük Párizst, semmit sem hiszünk el abból, amit a párizsiak beszélnek, és semmit sem mondunk el abból, amit csinálnak.”

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 10. oldalra!