„– Miért vágsz ilyen komoly arcot? – kérdezte.
– Rossz gondolatok gyötörnek.
– Mifélék? Könnyű kigyógyulni a gondolatokból.
– Mi a módja?
– Az, hogy engedünk nekik.
– Nevetsz, pedig nem tudod, miről van szó. Olvastad Rousseau-t?
– Olvastam.
– Emlékszel arra a helyre, ahol azt kérdi az olvasótól, mit tenne, ha meggazdagodhatna azáltal, hogy puszta akaratával, anélkül hogy Párizsból kimozdulna, Kínában megöl egy mandarint?
– Emlékszem.
– Nos?
– Eh, én már a harmincharmadik mandarinnál tartok.
– Ne tréfálj. Hadd hallom, ha biztos lennél benne, hogy ez lehetséges, és csak egy fejbólintásodba kerülne, mit tennél?
– Nagyon öreg az a mandarin? De akár fiatal, akár öreg, akár agyalágyult, akár makkegészséges, én bizony… A fenébe! Szóval hát: nem!
– Derék fiú vagy, Bianchon. De ha úgy szeretnél egy nőt, hogy el tudnál kárhozni érte, és neki pénz kellene, sok pénz, ruházkodásra meg kocsitartásra, szóval minden szeszélyének kielégítésére?
– Eszemet veszed, és azt akarod, hogy észnél legyek.
– Nos, Bianchon, bolond vagyok, kérlek, gyógyíts meg. Van két húgom, angyali szépek és szelídek, azt akarom, hogy boldogok legyenek. Honnan vegyek nekik mától öt éven belül kétszázezer frank hozományt? Látod, vannak az életben körülmények, amikor nagyban kell játszani, és nem szabad filléres nyereségekre felhasználni a szerencsénket.
– Mindenki előtt fölmerül ez a kérdés, aki az életbe lép, és te karddal akarod elvágni a gordiuszi csomót. Pajtás, Nagy Sándor kell ehhez, különben gályára kerül az ember. Én örülök annak a kis egzisztenciának, amelyet vidéken teremtek magamnak, ha majd egyszerűen apám örökébe lépek. Az ember a legszűkebb körben ugyanúgy kielégítheti hajlamait, mint a legtágabb területen. Napóleon sem ebédelt kétszer egy nap, és nem lehetett több szeretője, mint egy medikusnak, aki a Kapucinus-kórházban gyakornokoskodik. A boldogság, kedvesem, mindenkor a talpunk és a fejünk búbja közt lakozik, és akár egymillióba kerül évente, akár száz aranyba, lelki életünkre gyakorolt hatása ugyanaz. Én a kínai életbenmaradása mellett döntök.
– Köszönöm, Bianchon, jót tettél velem! Mindig jó barátok leszünk.” (Rastignac és Bianchon párbeszéde)

„Egy fiatalemberre első cselszövénye talán ugyanolyan varázzsal hat, mint első szerelme. A siker biztos tudatából tömérdek boldogságérzet fakad, a férfiak nem vallják be maguknak, de némelyik nő attól szépül meg. A vágy egyformán születhet a diadal nehézségéből és könnyűségéből. Ez a két ok osztja fel a szerelem birodalmát, a férfiak minden szenvedélyét vagy az egyik, vagy a másik szítja fel, vagy tartja fenn. Ez a felosztás talán a vérmérsékletek nagy kérdéséből következik, amely, bármit mondjanak is, a társadalom döntő kérdése. Míg a melankolikusok kívánják a kacérkodás izgatószerét, addig az idegesek vagy szangvinikusak föladják a harcot, ha az ellenállás túl soká tart. Más szóval, az elégiának ugyanúgy lényege a vértelen sápadtság, mint a ditirambusnak a tüzes hév. Öltözködés közben Eugène élvezhette a fiatalemberek hiúságát, a csiklandó, apró gyönyöröket, amelyekről nem szokás beszélni, nehogy gúny érje őket. Mialatt haját igazgatta, arra gondolt, hogy egy szépasszony pillantása éri majd ezeket a fekete fürtöket. Gyerekesen illegette magát, akár egy bálba készülő leányka. Elégedetten nézte, milyen jól feszül karcsú testén a frakk.”

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 9. oldalra!