„Amit a moralisták az emberi szív mélységeinek neveznek, voltaképpen csalóka gondolatok, az egyéni érdek önkéntelen rezdülései. Ezek a lelki bonyodalmak, amelyekről annyi üres szó esik, ezek a hirtelen pálfordulások nem egyebek élvezeteink javára végzett számításoknál.”

„Az ifjúság, amikor az igazságtalanság felé hajlik, nem meri megnézni magát a lelkiismeret tükrében, míg az öregség már látta ezt a tükörképet: ez a különbség az élet e két korszaka között.”

„Az a filozófus, aki nagy merészen meg akarja határozni, minő hatást gyakorolnak érzéseink a fizikai világra, kétségkívül nem egy bizonyítékot fog találni e hatás kézzelfoghatóságára abban a kapcsolatban, amelyeket köztünk és az állatok közt idéznek elő. Van-e tudós arcismerő, aki gyorsabban fölismer egy jellemet, mint ahogy egy kutya meglátja egy ismeretlen arcán, szereti-e vagy sem? A horgas atomok közkeletű kifejezése egyike a maradandó nyelvi jelenségeknek, amelyek megcáfolják a szavak eredeti jelentésén nyargalászó, szócséplő filozófusok együgyűségeit. Megérezzük, ha valaki szeret bennünket. Az érzés mindenen áthatol, és bejárja a végtelenséget. Egy levél maga a lélek, oly hű visszhangja az élőszónak, hogy finom lelkek a szerelem legnagyobb kincsei közé sorozzák. Goriot apó, aki ösztönös érzésével elérte a kutyatermészet magaslatát, megszimatolta a diák szívében őiránta támadt részvétet, jóságot, fiatalos rokonérzést.”

„Eugène [sétára indult] a Tuilériákba, míg eljön az ideje, hogy meglátogathassa Beauséant-nét. Ez a séta lett a diák végzete. Több nő figyelmét magára vonta. Oly szép volt, oly fiatal, oly ízlésesen elegáns! Mikor észrevette, hogy majdnem csodáló figyelem középpontjába került, nem gondolt többé húgaira és nagynénjére, akit kifosztott; erényes utálkozásairól is megfeledkezett. Látta feje fölött elrepülni a démont, akit oly könnyű angyalnak nézni, a csillogó szárnyú sátánt, aki drágaköveket hajigál, aranynyilait a paloták homlokzatára lövelli, bíborba öltözteti a nőket, és ostoba fénnyel árasztja el az eredetileg oly egyszerű trónokat: hallgatta a hiúság istenének rikoltozását, akinek hamis csillogása mintha a hatalmat jelképezné. Vautrin szava, bármily cinikus volt is, úgy befészkelte magát a szívébe, ahogy egy szűz lány emlékezetébe bevésődik a vén kerítőnő ocsmány profilja, aki fülébe súgta, hogy »dúskálhatsz aranyban és szerelemben«.”

„Mikor belépett, Beauséant-né kelletlen arccal, kurtán ennyit mondott:

– Rastignac úr, sajnos, nem fogadhatom, legalábbis most nem. Dolgom van…

Jó megfigyelő számára (és Rastignac egyszerre az lett) ez a mondat, ez a mozdulat, ez a pillantás, ez a hanglejtés a kaszt jellemének és szokásainak foglalata volt. Fölismerte a vaskezet a bársonykesztyű alatt, az egyéni önzést a külső formák alatt, a fát a máz alatt. Hallotta a gőgös királyi szót, amely a trón baldachinja alól az utolsó nemes sisakdíszéig röppen. Az asszony első szavára Rastignac túl könnyen elhitte, hogy fennkölt nővel van dolga. Mint minden szerencsétlen flótás, jóhiszeműen aláírta azt a gyönyörű megállapodást, amely a jótevőt összefűzi lekötelezettjével, s amelynek első pontja két nagy szív tökéletes egyenlőségét szentesíti.”

„A jó cselekedet, amely két lényt eggyé forraszt, ugyanolyan rejtelmes és ritka égi szenvedély, mint az igaz szerelem. Ez is, az is a széplelkek tékozlása.”

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!