„Hát úgy haljak meg, mint egy kutya? Elhagytak, ez a jutalom. Gyalázatosak, gonoszak, gyűlölöm, megátkozom őket, mert hát mit vétettem én, barátaim? Ők a rosszak, nem? Mit beszélek? Nem azt mondta az imént, hogy Delphine itt van? Ő a jobbik kettejük közül. Ön az én igazi fiam, Eugène! Szeresse őt, mintha az apja lenne. A másik, az nagyon szerencsétlen. És a vagyonuk! Jaj, Istenem! Túl sok az, amit szenvedek! Vágja le a fejem, csak a szívemet hagyja meg!” (Goriot)

„Meghalok anélkül, hogy leányaimat láthattam volna! Mindig szomjaztam, és sohasem ihattam, így éltem tíz éven át… Két vőm megölte leányaimat. Igen, mióta férjhez mentek, nem voltak leányaim. Apák, követeljétek, hogy az országgyűlés hozzon új házassági törvényt! Ha szeretitek lányaitokat, ne adjátok férjhez őket. A vő, az a gazember, elrontja, beszennyezi gyermekünket. Ne legyen többé házasság! Ne legyen az, ami elragadja tőlünk leányainkat, úgy, hogy halálos óránkon sincsenek mellettünk. Hozzatok törvényt arról, hogyan kell viselkednie a gyermeknek apja halálos ágyánál! Ez vérlázító! Bosszút! A vőim nem engedik, hogy eljöjjenek. Halál reájuk! Vesszen Restaud, vesszen az elzászi, ők a gyilkosaim! A halált vagy leányaimat! Jaj, vége, nélkülük halok meg! Nélkülük! Nasie, Fifine, jertek hát! Apátok elmegy…” (Goriot)

„A mi szép Párizsunk egyik legnagyobb előnye, hogy itt születhet, élhet, meghalhat az ember anélkül, hogy bárki törődne vele. Használjuk ki a civilizációnak ezt az előnyét. Ma meghalt vagy hatvan ember. Csak nem akarjuk végiggyászolni a párizsi hekatombákat? Ha Goriot bácsi elpatkolt, annál jobb neki!” (házitanító)

„Mikor a koporsót betették a halottaskocsiba, két üres hintó jelent meg, és követték a menetet a Père-Lachaise-temetőig. Az egyik Restaud gróf, a másik Nucingen báró címerét viselte. Hat órakor Goriot apó koporsóját leengedték a sírgödörbe. Leányainak szolgái állták körül. Ezek a pappal együtt eltűntek, miután az elmondta a rövid fohászt, amivel a diák pénzéért tartozott a halottnak. A két sírásó néhány lapát földdel éppen csak hogy befödte a koporsót. Aztán kiegyenesedtek, és borravalót kértek Rastignactól. A diák kiforgatta zsebeit, de semmit sem talált bennük. Kénytelen volt Christophe-tól kölcsönkérni húsz sout. Ez az önmagában jelentéktelen eset gyötrelmessé fokozta szomorúságát. Beesteledett, a nyirkos félhomály felborzolta idegeit. Még egy pillantást vetett a sírra, és beléhullatta utolsó ifjúi könnyeit. Tiszta szív szent érzelmeiből fakadtak ezek a könnyek, s a földről az égre lövellték sugárzó fényüket. Eugène keresztbe fonta karjait, és az égen vonuló felhőket nézte. Így hagyta magára Christophe.

Rastignac a temető emelkedő része felé vette útját. Elnézte a Szajna két partján zegzugos körvonalakkal húzódó Párizst, ahol már kigyúltak a lámpafények. Szeme mohón tapadt a város ama részére, amely a Vendôme tér oszlopa és az Invalidusok kupolája közt terül el. Ott élt az előkelő társaság, amelybe mindenáron bejutni törekedett. Olyan pillantást vetett erre a zsibongó, óriási méhkasra, mintha előre ízlelné a mézet, és kiejtette száján ezt a nagyszerű mondatot:

– Most mirajtunk a sor!

A Társadalom arcába vágott merész kihívás első tetteként Rastignac elment vacsorázni Nucingen bárónéhoz.”

Idézetek vége