„Istenem, te tudod, mily nyomorult vagyok, milyen szenvedéseket viseltem el, te megszámláltad a tőrdöféseket, amelyek értek, te láttad, hogy megvénültem, megváltoztam, megőszültem, gyötrődtem az alatt az idő alatt. Miért ítélsz hát még ma is szenvedésre? Eléggé megbűnhődtem, hogy túlságosan szerettem őket. Eléggé megbosszulták a szeretetemet, megkínoztak hóhér módra. Mily ostoba tud lenni egy apa! Annyira szerettem őket, hogy visszatértem hozzájuk, mint játékos a játékasztalhoz. Leányaim, ők voltak az én bűnös szenvedélyem, mindent pótoltak számomra, a szerelmet is! Mindkettőjüknek kellett egy s más, kellettek ékszerek. Megtudtam óhajaikat a szobalányuktól, és megadtam nekik mindent, hogy jó szívvel fogadjanak! De ők minduntalan leckéztettek a modoromért. Ó, egy napot sem vártak vele! Pirulni kezdtek miattam. Így jár az, aki jó nevelést ad gyermekeinek. De én már nem járhattam újból iskolába.” (Goriot)

„Leányaim, leányaim! Anastasie, Delphine! Látni akarlak! Hozassák ide őket csendőrséggel, karhatalommal! Az igazság mellettem van, minden nekem ad igazat, a természet, a polgári törvénykönyv. Tiltakozom. A haza elvész, ha az apákat lábbal tapodják. Tiszta sor. A társadalomnak, a világnak az apaság a talpköve; minden összeomlik, ha a gyermekek nem szeretik apjukat. Ó, ha látnám, ha hallanám őket, mindegy, mit mondanak, csak a hangjukat hallhassam, kivált Delphine hangját, attól enyhülne fájdalmam. De mondja meg nekik, ha majd itt lesznek, ne nézzenek rám oly hidegen, mint szokták. Ó, barátom, kedves Eugène úr, ön nem tudja mi az, amikor egy aranyfényű pillantás hirtelen ólomszürkévé fakul. Amióta az ő szemük nem sugárzik rám, örök télben élek, azóta eszem a búbánat kenyerét. Azért éltem, hogy bántsanak, megalázzanak. Annyira szeretem őket, hogy lenyeltem tőlük minden sértést annak fejében, hogy néha megajándékoztak az öröm morzsáival. Egy apa, aki elbúvik, hogy láthassa leányait! Életemet adtam nekik, és ők ma egy órát nem adnak nekem! Szomjazom, éhezem, ég egész bensőm, és ők nem jönnek el, hogy enyhítsék haláltusámat. Mert érzem, meghalok. De ők nem tudják, mi az, apjuk tetemén taposni! Van Isten az égben, és akaratunk ellenére bosszút áll értünk, apákért. Ó, el fognak jönni! Jertek, szeretteim, csókoljatok meg. Egy utolsó csókot kér útravalónak apátok. Könyörögni fog értetek Istenhez, szószólótok lesz, azt mondja majd, hogy jó leányai voltatok. Utóvégre ti ártatlanok vagytok. Igen, barátom, ők ártatlanok! Mondja el ezt mindenkinek, nehogy énmiattam szemrehányások érjék őket. Mindenről én tehetek, én szoktattam rá őket, hogy lábbal tiporjanak. Így esett jól. Ehhez nincs köze senkinek, sem az emberi, sem az isteni igazságszolgáltatásnak. Isten igazságtalan lenne, ha miattam elítélné őket. Rosszul rendeztem be az életem, voltam olyan ostoba, hogy lemondtam jogaimról. Aljasságot is elkövettem volna értük. Higgye el, a legjobb természetet, a legszebb lelket is elrontotta volna ez az apai engedékenység. Nyomorult féreg vagyok, megérdemelten bűnhődöm! Magam okoztam leányaim hibáit a kényeztetésemmel. Ma ugyanúgy kívánják a gyönyört, mint régente a cukorkát. Leánykorukban mindig megengedtem, hogy kielégítsék csitriszeszélyeiket. Minden szabad volt nekik. Tizenöt éves korukban fogatuk volt! Én vagyok a bűnös, de szeretetből vagyok az. Hangjukra megnyílt a szívem. Hallom őket, jönnek. Ó, igen, el fognak jönni! A törvény rendeli, hogy a gyermekek ott legyenek apjuk halálos ágyánál. A törvény is mellettem van. Aztán meg csak egy útjukba kerül. Megfizetem. Írja meg nekik, hogy milliókat hagyok rájuk. Becsületszavamra. Elmegyek Odesszába makarónit gyártani. Értek hozzá. Tervemmel milliókat lehet keresni. Senki sem gondolt rá. A tészta nem romlik meg szállítás közben úgy, mint a búza vagy liszt. Hát még a keményítő! Milliók rejlenek abban is. Nem hazudik, ha milliókról beszél nekik. És ha kapzsiságból jönnek, úgy is jó. Inkább csaljanak meg, csak láthassam őket. Leányaimat akarom, én adtam nekik életet, ők az enyéim!” (Goriot)

„De hiszen meghalok, a dühtől halok meg. Igen, dühös vagyok. Egész életemet látom e pillanatban. Becsaptak! Nem szeretnek, sohasem szerettek, napnál világosabb. Ha eddig nem jöttek, már nem is jönnek el. Mennél tovább késnek, annál kevésbé szánják rá magukat, hogy megszerezzék nekem ezt az örömöt. Ismerem őket. Sohasem törődtek a bánatommal, fájdalmaimmal, óhajaimmal, a halálommal se törődnek; gyengéd érzéseim titkát sem ismerik. Igen, látom, úgy megszokták, hogy a szívem vérét is odaadom nekik, hogy mindaz, amit értük tettem, értékét vesztette előttük. Ha ki akarták volna szúrni a szememet, azt mondtam volna: „Szúrjátok ki!” Ó, be ostoba vagyok! Ők azt hiszik, minden apa olyan, mint az övék. Nem értékelnek érdemem szerint. Gyermekeik majd megbosszulnak. De hisz érdekükben áll, hogy eljöjjenek. Tudassa velük, hogy saját halálos órájukat veszélyeztetik. Egyetlen bűnükkel minden bűnt elkövetnek. Menjen már, mondja meg nekik, ha nem jönnek el, az kész apagyilkosság! Elég sokat vétettek ellenem, ne tetézzék még ezzel is.” (Goriot)

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 17. oldalra!