Honoré de Balzac: Goriot apó (idézetek)
„A párizsi nők gyakran hamisak, hiúak, önteltek, kacérak, hidegek. De ha igazán szerelmesek, bizonyára több igaz érzést áldoznak szenvedélyüknek, mint más nők. Kicsinyes gondolkozásuk megváltozik, hősiessé magasztosul. Eugène-t meglepte az is, hogy a nők milyen mélyreható ítélőképességgel tudják mérlegelni a legtermészetesebb érzéseket, ha egy különleges vonzalom sodrában kellő távolságba kerülnek tőlük.”
„[Rastignac] látta a társadalom három fő életmegnyilvánulását: az Engedelmességet, a Küzdelmet és a Lázadást; a Családot, a Világot és Vautrint. Nem mert állást foglalni. Az engedelmesség unalmas volt, a lázadás lehetetlen, a küzdelem bizonytalan. Gondolatban visszatért családja körébe. Eszébe jutottak az otthoni élet tiszta érzései, a szerettei közt eltöltött napok. Ezek a drága lények, akik a családi tűzhely természeti törvényeihez alkalmazkodtak, megtalálták a teljes, folytonos, zavartalan boldogságot. Bár rajzottak benne a jó gondolatok, mégsem érzett magában elég erőt, hogy a tiszta lelkek hitével álljon Delphine elé, és a szeretet nevében intse őt erényre. Megkezdett nevelése már megtermette gyümölcseit. Már önző módon szeretett. Kitapintotta, megismerte Delphine szívének természetét. Sejtette, hogy akár apja holttestén át is képes elmenni a bálba. Ahhoz, hogy a bölcs tanácsadó szerepét játssza, gyenge volt, nem merte magára haragítani az asszonyt, s nem tudta volna magát rászánni, hogy elhagyja.”
„A társadalmi törvény a maga kérlelhetetlenségében gyakran elítél olyan bűnöket is, amelyekre mentségül szolgál az a számtalan változás, ami a jellemek különbözőségénél, az érdekek és helyzetek eltérő voltánál fogva jelentkezik a családokban. Eugène ámítgatni akarta önmagát, kész volt lelkiismeretét is feláldozni szerelme oltárán. Két nap óta minden megváltozott életében. Az asszony felkavarta a lelkét, elsápasztotta családi érzését, mindent elharácsolt tőle a maga hasznára. Rastignac és Delphine olyan körülmények közt kerültek össze, hogy a legforróbb gyönyörökben dúskáltak. Szenvedélyüket megnövelte a gyönyör, pedig az rendszerint gyilkosa a szenvedélynek. Amikor övé lett a nő, Eugène ráeszmélt, hogy addig csupán kívánta, csak a boldogság beteljesülése után szerette meg. Talán nem is más a szerelem, mint hálaérzet a gyönyörért. Nem bánta, hogy hitvány-e az asszony vagy fennkölt. Eugène imádta a neki adott és tőle kapott kéjekért. Delphine is úgy szerette Rastignacot, ahogyan Tantalosz szerette volna az angyalt, aki csillapítja éhségét, és eloltja kiszáradt torkának szomját.”
„Ötszáz kocsi lámpafényei világították meg a Beauséant-palota környékét. A kivilágított kapu mellett kétfelől egy-egy csendőr posztolt. Csak úgy özönlött oda az előkelő világ, mindenki vetélkedve akarta látni ezt a nagy dámát bukása pillanatában. Nucingenné és Rastignac érkezésekor már zsúfolva volt a palota földszintje. Azóta, hogy az egész udvar összesereglett Montpensier kisasszonynál, mert XIV. Lajos elszakította tőle kedvesét, nem történt szerelmi dráma, amely nagyobb feltűnést keltett volna, mint Beauséant-né esete. Most a majdnem királyi rangú Bourgogne család utolsó lánysarja emelkedett fölül balsorsán, és az utolsó pillanatig uralkodott a társaságon, amelynek hívságait világéletében csak azért tette magáévá, hogy szenvedélyének diadalát szolgálják. Párizs legszebb női díszítették szalonjait öltözékük pompájával és mosolyuk derűjével. Az udvar legelőkelőbbjei, nagykövetek, miniszterek, mindenféle kitűnőségek nyüzsögtek a vikomtné körül, érdemkeresztek, rendjelek, szalagok ékes tarkaságában. Megszólalt a zenekar az aranytól tündöklő palotában. A ház úrnője azonban mindent sivárnak látott.
Beauséant-né az első szalon ajtajában állva fogadta úgynevezett barátait. Fehér ruhát viselt, egyszerűen fésült hajában semmiféle díszt. Nyugodtnak látszott, nem mutatott sem fájdalmat, sem büszkeséget, de jókedvet sem színlelt. Senki sem olvashatott a lelkében. Márvány Niobénak nézhette volna valaki. Mosolya, mellyel meghitt barátait üdvözölte, néha gúnyos volt. Egyébként mindenki olyannak látta, mint máskor, amilyen akkor volt, amikor a boldogság napfényében sütkérezett, úgyhogy a legérzéketlenebbek is megcsodálták, ahogyan a fiatal római nők tapsoltak a gladiátornak, aki mosolyogva tudott meghalni. A társaság mintha azért öltözött volna díszbe, hogy búcsút vegyen egyik fejedelemnőjétől.”
A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 16. oldalra!
Hozzászólások
Honoré de Balzac: Goriot apó (idézetek) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>