„Ha ketten örökre szólóan szeretik egymást, segíthetnek egymáson, és én elfogadhatom ezt az ajándékot. Egyébként egészen biztosan révbe jutok, s akkor százszorosán visszaadhatok mindent. Ebben a viszonyban nincs bűn, nincs semmi olyan, amit a legszigorúbb erény rosszallhatna. Senkit sem csalunk meg, csak a hazugság lealacsonyító. Akkor hazudnánk, ha lemondanánk egymásról. Ő már rég elszakadt a férjétől. Egyébként meg is mondom majd annak az elzászinak, engedje át nekem az asszonyt, akit ő nem tud boldogítani.”(Rastignac)

„Azonnal elsietett Delphine-hez. Boldog volt, hogy örömet szerezhet neki, és biztosan számított a jutalomra. Nucingenné éppen fürdött. Rastignac a budoárban várakozott. Türelmetlen volt, ami természetes. Lobogó, fiatal szívével két esztendeje vágyott szeretőre, most már mielőbb bírni akarta. Ilyen érzések kétszer nem lángolnak fel a fiatalember életében. Az első nőnek, az első igazi nőnek, aki lenyűgözi a férfit, aki a párizsi társaság ragyogásában lép az életbe, az ilyen nőnek nem lehet vetélytársa.

A párizsi szerelem merőben különbözik minden másfajta szerelemtől. Sem a férfiak, sem a nők nem ülnek fel ott a közhelyekkel fölcicomázott külsőségeknek, amelyekkel csupa illemből az úgynevezett önzetlen érzelmeket palástolni szokás. Párizsban a nőnek nem csupán a szívet és az érzékeket kell kielégítenie. Jól tudja, hogy sokkal többel tartozik az ezernyi hiúságnak, ami itt az élet lényegét teszi. A párizsi szerelem alapjában véve kérkedő, arcátlan, tékozló, szemfényvesztő és pompaszerető. Ha XIV. Lajos udvarának valamennyi hölgye megirigyelte volna La Vallière kisasszonytól* azt a szenvedélykitörést, amikor eltépte csipkekézelőit, mit sem törődve vele, hogy egyenként ezer tallérba kerültek, csak hogy megkönnyítse Vermandois hercegnek a világ színpadára lépését, mit várhatunk akkor a többi embertől? Légy fiatal, gazdag és előkelő, vagy még annál is több, ha tudsz; mennél több tömjént égetsz bálványod oltárán, annál kegyesebb lesz hozzád, ha ugyan van bálványod. A szerelem vallás, kultusza alighanem többe kerül minden más vallásnál; gyorsan elillan, és akár a vásott gyerkőc, pusztítással jelzi útját. A túláradó érzelem a padlásszobák költészete; e nélkül a gazdagság nélkül mivé lenne a szerelem? Ha vannak kivételek a párizsi törvénykönyv e drákói szabályai alól, akkor azok a magányban találhatók, oly lelkeknél, akik nem kerültek a társadalmi tanok sodrába, akik valamely tiszta, gyors, de szakadatlan áramlású forrás mellett élnek; akik hívek zöld lombjaihoz, boldogan hallgatják a végtelenség beszédét, mely mindenben hozzájuk szól, s melyet önmagukban is föllelnek, mialatt, a földi halandókat szánva, türelmesen várják, hogy szárnyra kaphassanak. Rastignac azonban, mint a legtöbb olyan fiatalember, aki túl korán belekóstolt az élet szépségeibe, teljes fegyverzetben akart a világ harci porondjára lépni; együtt lendült a világ lázas ütemével, talán erőt érzett magában, hogy úrrá legyen fölötte, de ennek a becsvágynak sem célját, sem eszközeit nem ismerte. Az életet betöltő tiszta, szent szerelem híján szép lehet ez a mohó hatalomvágy; de csak akkor, ha nem fűti semmiféle önös érdek, ha valamely ország nagyságában találja meg tárgyát. De a diák még nem jutott el arra a pontra, ahonnét a férfi áttekintheti és megítélheti az életet. Még nem szabadult meg teljesen az üde és zsenge eszmék varázsától, amelyek zöld lombozatként borítják el a vidéken nevelkedett gyermekek ifjúságát. Még habozott, átlépje-e a párizsi Rubicont.** Bár szenvedélyes vágyak hajszolták, még volt benne holmi elképzelés arról a boldog életről, amelyet a vérbeli nemes él ősi kastélyában. De utolsó aggályai is eloszlottak tegnap, amikor belecsöppent új lakásába. Élvezte a gazdagság anyagi előnyeit, ahogy már régóta élvezte a születés adta erkölcsi előnyöket. Levetkőzte a vidéki ember bőrét, és csendben elfoglalta azt a helyet, ahonnét szép jövő távlata nyílt meg előtte. És ahogy most kényelmesen üldögélt a csinos budoárban, ahol félig-meddig otthon volt, oly távolinak látta magától a tavaly Párizsba érkezett Rastignacot, hogy a képzelet látcsövén át szemlélve azt kérdezte magától, vajon e pillanatban hasonlít-e korábbi önmagához.”

* XIV. Lajos egyik kedvese, négy gyermekkel ajándékozta meg a királyt. Az említett Vermandois herceg 1667-ben született

** Kis folyó, amely Itáliát Galliától elválasztotta. A római szenátus kimondta, hogy aki fegyveres erővel átkel a Rubiconon, hazaárulónak tekintendő. Julius Caesar azonban megtette, serege élén Róma ellen vonult, s szinte kardcsapás nélkül elfoglalta a fővárost

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 15. oldalra!