Honoré de Balzac: Goriot apó (idézetek)
„Ki tartaná valószínűnek, hogy Poiret, aki mint egykori tisztviselő, tökfilkó létére is a polgári erények képviselője volt, tovább hallgatta az állítólagos Bouffon utcai tőkepénzest azután is, hogy ez kiejtette száján a „rendőrség” szót, amivel elárulta, hogy becsületességének álarca alatt a Jeruzsálem utca ügynöke rejtőzik? Pedig mi sem természetesebb. Mindenki jobban megérti azt a különleges fajtát, amelyhez Poiret az együgyűek nagy családjában tartozott, ha megismeri egyes kutatóknak már kiérlelt, de még nyilvánosságra nem hozott megállapításait. A pennarágók nemzetsége be van szorítva a költségvetésben az ezerkétszáz frank fizetéssel járó szélességi fok, a közigazgatási Grönland s a harmadik fok közé, mely utóbbi már mérsékelt égöv, ahol a valamivel melengetőbb, háromtól hatezer frankig terjedő illetmények kezdődnek, sőt megél és virágzik a külön jutalom is, bár ennek termesztése nehézségekkel jár. Ennek az alsóbbrendű fajzatnak egyik gyarlóságról és korlátoltságról tanúskodó jellemvonása, hogy önkéntelenül, gépiesen és ösztönösen hajbókol a minisztérium élén uraskodó nagymogul előtt. A tisztviselő egy olvashatatlan aláírásból és az őexcellenciája, a miniszter úr címzésből ismeri a nagy főnököt. Ez a négy szó fölér a Bagdadi kalifából* ismert Il Bondo Cani szavakkal, és e hunyászkodó népség előtt a megfellebbezhetetlen, szentséges hatalmat jelképezi. Miként a hivő katolikusok a pápát, a tisztviselők közigazgatási vonatkozásban csalhatatlannak tekintik őnagyméltóságát. A róla kisugárzó fény átszármazik tetteire, szavaira, sőt a nevében elszajkózott szavakra is. Paszományos díszöltönyével mindent beföd, és törvényesíti az általa elrendelt cselekedeteket. Az excellenciás cím szavatolja szándékainak tisztaságát és akaratának szentségét, és a legelfogadhatatlanabb eszméknek is szabad utat nyit. Amit ezek a szegény ördögök a maguk szakállára nem tennének meg, az őexcellenciája szó hallatára hanyatt-homlok teljesítik. A hivatalnak, akár a hadseregnek, megvan a maga passzív engedelmessége. Ez a rendszer elfojtja a lelkiismeretet, felőrli az embert, és idővel csavarnak használja fel a kormányzati gépezetben. Így Gondureau, aki nyilván jó emberismerő volt, azonnal fölismerte Poiret-ban a bürokrácia balekját, és deus ex machináként** abban a pillanatban sütötte el az őexcellenciája varázsigét, amikor ütegeinek fölfedésével el kellett kápráztatnia Poiret-t, akit afféle hímnemű Michonneau kisasszonynak nézett, mint ahogy Michonneau kisasszonyban a nőnemű Poiret-t látta.”
* Boieldieu híres vígoperája (1801)
** Isteni beavatkozás (latin)
„Eugène a délelőtt folyamán kétségbe volt esve Nucingenné miatt. Szíve mélyén teljesen átadta magát Vautrinnak, és nem akarta mérlegelni sem e rendkívüli ember iránta való barátságának indítóokait, sem azt, ami egy ilyen szövetkezésből származhat. Csak valami csoda menthette meg az örvénytől, melyben fél lábbal már egy órája benne volt, mikor a legédesebb ígéreteket cserélte ki Victorine kisasszonnyal. Victorine azt hitte, angyal hangját hallja. Megnyílt fölötte az égbolt, a Vauquer-ház oly fantasztikus színekben pompázott, mint a díszletfestők színpadi palotái. Szerelmes volt, és viszontszerették, ő legalább azt hitte! És melyik nő ne hitte volna ezt úgy, mint ő, aki teljes egy óra hosszat, amikor a ház árgus szemei nem figyelték, látta és hallotta Rastignacot. Eugène küszködött a lelkiismeretével, tudta, hogy rosszat cselekszik, és szántszándékkal cselekedett rosszat, azzal biztatva magát, hogy bocsánatos bűnét egy nő boldogságával teszi jóvá. Kétségbeesett lelkiállapotában arca szinte még szebb lett, és csak úgy ragyogott a szívében lángoló gyehenna tüzétől.”
„Victorine elmenekült, és annyi boldogságot vitt magával, amennyi boldogtalanság volt addigi életében. Szegény leány! Egy kézszorítás, Rastignac haja, mely arcát érintette, egy szó, melyet füléhez oly közel hajolva súgott el a diák, hogy érezte ajkai melegét, a derekát átölelő kar remegése, a nyakára lehelt csók, ezek voltak szenvedélyének zálogai. Sylvie közelléte, az a körülmény, hogy a kövér szakácsnő minden pillanatban beléphetett a ragyogó ebédlőbe, forróbbakká, elevenebbekké, vonzóbbakká tette őket az odaadás legszebb tanújeleinél, melyekről a leghíresebb szerelmi regények beszélnek. Ezek az édes semmiségek – hogy elődeink kecses kifejezésével éljünk – mind bűnnek rémlettek az istenfélő leányka előtt, aki kéthetenként gyónt! Ez alatt az óra alatt lelkének több kincsét tékozolta el, mint amennyit később, amikor már gazdag és boldog volt, énjének teljes odaadásával nyújthatott.”
A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 14. oldalra!
Hozzászólások
Honoré de Balzac: Goriot apó (idézetek) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>