Honoré de Balzac: Goriot apó (idézetek)
„– Tudtam, hogy itt fog kikötni – mondta Vautrin rendíthetetlen hidegvérrel. – De hallgasson ide! Bennem is van annyi tapintat, mint akárki másban. Ne döntsön most, amikor nincs rendes hangulatában. Adósságai vannak. Azt akarom, hogy ne a szenvedély, a kétségbeesés hozza az én utcámba, hanem a józan megfontolás. Gondolom, szüksége van néhány ezer tallérra. Tetszik? Itt van.
A démon pénztárcát húzott elő zsebéből, kivett három bankjegyet, és meglengette a diák szeme előtt. Eugène a legkínosabb helyzetben volt. Száz arannyal tartozott Ajuda márkinak és Trailles grófnak, kártyaveszteség volt, becsületszóra. Nem volt miből megfizesse, nem mert este elmenni Restaud-néhoz, ahová várták. Afféle fesztelen estély volt, teával, aprósüteménnyel, de lehetett veszteni hatezer frankot is whisten.
– Uram – mondta Eugène, alig tudva leplezni görcsös remegését –, azután, amit velem közölt, beláthatja, nem lehetek önnek lekötelezettje.
– Helyes! Rosszul esett volna, ha másképpen beszél – folytatta a kísértő. – Ön csinos, finom fiatalember, büszke, mint az oroszlán, és ártatlan, mint egy ifjú hajadon. Szép zsákmánya lenne az ördögnek. Szeretem az ilyenfajta fiatalembereket. Még két-három magas politikai fejtegetés kell, s olyannak látja majd a világot, amilyen. A felsőbbrendű ember, ha a világ színpadán eljátssza az erény néhány kis jelenetét, minden szeszélyét kielégítheti a földszint ostoba nézőinek tapsai közben. Néhány nap múlva ön a miénk. Ó, ha beáll tanítványomnak, mindent elérhet. Nem támadhat olyan vágya, amely rögtön bőségesen ki nem elégülne, kívánhat bármit: rangot, vagyont, nőket. Az istenek eledelévé változtathatnánk az ön számára az egész civilizációt. A mi elkényeztetett gyermekünk lenne, a mi Benjáminunk, mindnyájan örömest elpusztulnánk önért. Minden akadályt elhárítanánk az útjából. Talán vannak még aggályai, gonosztevőnek néz engem? Nos, Turenne*, aki volt olyan becsületes, amilyennek ön még mindig tartja magát, apró üzleteket kötött haramiákkal, és nem érezte magát kompromittálva. Azt mondja, nem akar lekötelezettem lenni? Ezen ne múljon a dolog – mondta mosolyogva Vautrin, és váltóűrlapot vett elő. – Itt ez a papírrongy, írja alá, itt keresztbe: Elismervény háromezer-ötszáz frankról, fizetendő mához egy évre. És keltezze! A kamat elég magas ahhoz, hogy eloszlassa minden aggályát. Nyugodtan lezsidózhat, és felmentve érezheti magát minden hála alól. Nem bánom, ha ma még megvet, biztos vagyok benne, hogy utóbb szeretni fog. Megtalálja majd bennem azokat a feneketlen örvényeket, azokat a sűrített, nagy érzéseket, amelyeket az együgyűek bűnnek mondanak, de gyávának vagy hálátlannak sem fog látni. Mert hát én nem vagyok sem paraszt, sem futó a sakktáblán, én bástya vagyok, öcsém.
– Miféle ember ön? – kiáltotta Eugène. – Arra született, hogy engem kínozzon.
– Dehogyis! Jó ember vagyok, be akarom sározni magam, hogy ön egész életén át ment legyen a sártól. Azt kérdi, miért ez a szolgálatkészség? Nos, majd egy szép nap a fülébe súgom. Első ízben megleptem azzal, hogy megmutattam önnek a társadalmi rend harangjátékát és a szerkezet működését, de első ijedelme úgy el fog múlni, mint az újoncé a harctéren, hozzá fog szokni a gondolathoz, hogy az embereket katonáknak tekintse, akik nem haboznak elpusztulni ama kevesek szolgálatában, akik saját magukat avatják királlyá. Az idők nagyon megváltoztak. Régen azt mondták egy elszánt fickónak: „Nesze pénz, öld meg ezt vagy azt az urat”, és nyugodtan vacsoráztak, miután egy igenért vagy nemért az árnyékvilágba küldtek egy embert. Ma én fölajánlom önnek, hogy egy főbólintás ellenében, amely egyáltalán nem kompromittálhatja, szép vagyonhoz juttatom, és ön habozik. Gyatra században élünk.
Eugène aláírta a váltót, és odaadta cserébe a bankjegyekért.
– Nos hát, beszéljünk értelmesen – folytatta Vautrin. – Néhány hónap múlva el akarok utazni Amerikába dohányt termelni. Majd küldök önnek ajándék szivarokat. Ha meggazdagszom, segíteni fogom. Ha nem lesznek gyermekeim (ami valószínű, mert nem szándékszom a fajtámat szaporítani), tudja, mit? Önre hagyom a vagyonomat. Mi ez, ha nem barátság? De én szeretem önt. Szenvedélyem, hogy másnak szenteljem magam. Már megtettem. Nézze, fiacskám, én magasabb szférákban élek, mint más emberek. A tetteket eszközöknek tekintem, csak a célt látom magam előtt. Mi nekem egy ember? Ennyi! – és hüvelykujja körmét elpattintotta a foga szélén. – Egy ember vagy minden, vagy semmi. Kevesebb a semminél, ha Poiret a neve: el lehet taposni, mint egy poloskát, hiszen lapos és büdös. De egy ember isten lehet, ha olyan, mint ön: akkor már nem bőrrel borított gépezet, hanem színház, ahol a legszebb érzések viaskodnak, én pedig csak az érzelmek által élek. Mi az érzés, ha nem egy gondolatba zárt világ? Nézze Goriot apót, a két lánya neki a mindenséget jelenti, a fonalat, amellyel eligazodik a világban. Nos, az én szememben, aki nagyon is elmélyedtem az életben, csak egy igazi érzelem van: a barátság férfi és férfi közt. Pierre és Jaffier, ez a szenvedélyem. Könyv nélkül is tudom a Megmentett Velencét.** Vajon sok olyan embert látott-e, aki, ha egy cimborája azt mondja: „Gyere, temessünk el egy hullát!” – szó nélkül indul, és nem papol erkölcsöt? Én megtettem. Nem beszélnék így akárkihez. De ön felsőbbrendű ember, akinek mindent el lehet mondani, aki mindent megért. Nem fog sokáig tocsogni a mocsárban varangyok között. Nos, amit mondtam, megmondtam. Meg fog nősülni. Ki-ki használja a maga szerszámát. Az enyém vasból van, és nem fog meglágyulni soha, hehehe!
Vautrin nem várta meg a diák válaszát, hanem kiment, hogy átsegítse zavarán. Nyilván ismerte a kis ellenállásokat és tusakodásokat, amelyekkel az emberek önmaguk előtt parádéznak, s amelyek kifogásolható cselekedeteik igazolására valók.
Csinálhat, amit akar, én bizony nem veszem el Taillefer kisasszonyt! – mondta magában Eugène.
Lázas belső rosszullét fogta el arra a gondolatra, hogy ezzel az emberrel paktál, akitől iszonyodik, akit éppen a cinizmusa növelt meg a szemében, és a vakmerősége, ahogyan a társadalomra tör.”
* Turenne, Henri (1611-1675) – hadvezér, a harmincéves háború és XIV. Lajos hadjáratainak számos győzelme fűződik a nevéhez
** Thomas Otway (1651-1685) angol író tragédiája. Vautrint nyilván a főszereplő, Jaffier velencei nemes és Pierre, a francia katona barátsága ragadta meg, bár ez a műnek csak melléktémája
A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 13. oldalra!
Hozzászólások
Honoré de Balzac: Goriot apó (idézetek) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>