„Rastignac valóban oly kusza helyzetben volt, amilyent sok fiatalember átélhetett. Akár szerelemből, akár kacérságból, Nucingenné végigvitte Rastignacot egy igazi szenvedély minden válságán, és a Párizsban használatos női diplomácia minden módszerét igénybe vette, hogy magához kösse Beauséant-né unokafivérét. Előbb nyilvánosan kompromittáltatta magát vele, azután habozott, hogy tényleg részesítse-e lovagját azokban a jogokban, amelyeket az látszólag már birtokolt. Egy hónap óta annyira izgatta Eugène érzékeit, hogy végül a szívét támadta meg. Míg viszonyuk kezdetén a diák azt hihette, ő az erősebbik fél, utóbb Nucingenné kerekedett felül azzal a mesterkedéssel, amely Eugène-ben megmozgatta annak a két-három férfinak jó vagy rossz érzelmeit, akik egy párizsi fiatalember lényében lakoznak. Puszta számításból tette? Nem. A nők mindig igazak, mert még legnagyobb hamisságaikban is természetes érzésük parancsának engedelmeskednek. Delphine úgy látta, hogy egy csapásra túlságos hatalmat engedett maga fölött a fiatalembernek, és túlságos vonzalmat mutatott iránta, s talán méltóságérzetére hallgatott, amikor visszavonta vagy fölfüggesztette a neki tett engedményeket. Oly természetes, hogy egy párizsi nő, amikor elragadja a szenvedély, még akkor is tétovázik az elbukásban, és próbára teszi annak a férfinak a szívét, akihez jövőjét kötni készül! Nucingenné az első alkalommal – Marsay-t szeretve – minden reményében csalódott, a fiatal önzőhöz való hűsége nem talált méltánylásra. Így hát minden oka megvolt a bizalmatlanságra. Eugène viselkedésében, akit gyors sikere elbizakodottá tett, talán némi jelét vette észre a helyzetük furcsaságából eredő lebecsülésnek. Mindenesetre tiszteletet akart kelteni a fiatalemberben, fel akart magasztosulni előtte, miután olyannyira lealacsonyodott az előtt, aki elhagyta. Éppen mert Eugène tudta, hogy Marsay gróf kedvese volt, az asszony nem akarta, hogy könnyű prédának tekintsék. És végül, miután egy fenevad megalázó kéjvágyát kellett elszenvednie, oly jólesett most andalognia a szerelem virágos országában; kétségkívül varázsos élmény volt számára elmerülni tájainak csodálatában, minél tovább figyelni halk rezdüléseit, minél tovább élvezni szűzies fuvalmának cirógatását. Az igazi szerelemnek kell fizetnie a balul sikerültért. Ez a fonákság, sajnos, mindaddig gyakori lesz, amíg a férfiak rá nem eszmélnek, mennyi virágot kaszálnak le a nők szívében az első hűtlenkedéssel. Egyre megy, milyen okai voltak. Delphine játszott Rastignackal, és tetszelgett ebben a játékban, nyilván mert tudta, hogy Eugène szereti, s mert biztos volt benne, hogy megszüntetheti szerelmese szívfájdalmát, ha királynői kegyének úgy tetszik. Eugène már puszta önérzetből sem szerette volna, hogy első csatája kudarccal végződjék, és folytatta az üldözést, mint a vadász, aki az első Szent Hubertus-ünnepen, amelyen részt vesz, mindenáron el akar ejteni egy foglyot. A szorongó érzések, a hiúságán esett sérelmek, a valódi vagy hamis kétségbeesések egyre szorosabban hozzáláncolták ehhez a nőhöz. Egész Párizs az övének tudta Nucingennét, amikor ő még egy lépéssel sem jutott közelebb hozzá, mint ismeretségük első napján. Mivel nem tudta még, hogy egy nő kacérsága néha több előnyt nyújt, mint amennyi gyönyört a szerelme adhat, ész nélkül dühöngött. Ha az az időszak, amely alatt a nő védekezik a szerelem ellen, meg is ajándékozta Rastignacot zsenge gyümölcseivel, ezek ugyanolyan költségesek lettek számára, mint amilyen zöldek és mégis kellemesen csípős zamatúak.”

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 12. oldalra!