„A sikertelenség mindig fokozza törekvéseink erejét. Mennél jobban élvezte Eugène a párizsi életet, annál inkább ki akart emelkedni az ismeretlenségből és szegénységből. Zsebében gyűrögette az ezres bankót, és nyakatekert okoskodásokat eszelt ki, hogy megtarthassa magának.”

„Talán csak azok cselekszenek titokban jót, akik hisznek Istenben, és Eugène istenhívő volt.”

„Delphine azzal a szándékkal csípte ki magát, hogy mindenkinek tessék, s ezáltal csak még jobban tessék Eugène-nek; türelmetlenül leste a fiatalember pillantását, abban a hiszemben, hogy türelmetlensége senkinek sem tűnik fel. Gyönyörrel teljes az ilyen pillantás annak, aki ki tudja találni egy nő érzéseit. Ki ne lelte volna gyakran a kedvét abban, hogy halogatja megnyilatkozását, kacérul leplezi saját gyönyörét, vallomást keres az általa fölidézett nyugtalanságban, élvezi a szorongást, amelyet egyetlen mosolyával eloszlathat?”

„Fiatal barátom – folytatta Vautrin gúnyos apai fölénnyel –, ha Párizsban valaki akar lenni, kell, hogy három lova legyen, délelőtt kis bricskában, este hintóban mutatkozzék, ez összesen kilencezer frank csak a járművekért. Méltatlan volna a sorsára, ha csupán háromezer frankot költene a szabónál, hatszázat az illatszerésznél, száz tallért a cipésznél, százat a kalaposnál. Egyedül a mosónője ezer frankba fog kerülni. Egy divatos fiatalember nem lehet meg bőséges fehérneműkészlet nélkül, hiszen azt nézik rajta a leggyakrabban. A szerelem, akárcsak a templom, szép terítőket kíván az oltáraira. Tizennégyezernél tartunk. Nem beszélek arról, amit a játékasztalnál, a turfon, ajándékozásban fog veszíteni, és legkevesebb kétezer frankot kell számítani zsebpénzre. Én éltem ilyen életet, tudom, mik a költségei… Ezekhez az elsőrendű szükségletekhez járul háromszáz arany a kosztért, ezer frank a kvártélyért. Így hát, fiacskám, vagy évi huszonötezer frankocska van a zsebünkben, vagy szégyenszemre a sárba pottyanunk, s bottal üthetjük a jövőnk, a sikereink, a szeretőink nyomát! Megfeledkeztem a komornyikról és a groomról! Talán Christophe-fal akarja küldözgetni a szerelmes leveleit? És olyan papirosra írná azokat, aminőt most használ? Kész öngyilkosság lenne.”

„Több nap telt el így, mialatt Rastignac a legziláltabb életet élte. Majdnem naponta Nucingennénál vacsorázott, aztán társaságba ment vele. Reggel három-négy óra tájt került haza, délig aludt, akkor felkelt, felöltözött, szép időben sétálni ment Delphine-nel a Bois-ba. Így tékozolta idejét, nem törődve az értékével, és oly mohón áhítozta a fényűzés minden csábos tapasztalatát, ahogy a datolyapálma virágkelyhe várja a termékenyítő hímport. Nagyban játszott, sokat vesztett vagy nyert, végül nyakig elmerült a párizsi fiatalemberek szertelen életmódjába. Első nyereményeiből hazaküldött ezerötszáz frankot anyjának és húgainak, csinos ajándékokkal toldva meg a visszafizetett adósságot. Folyton hangoztatta, hogy elköltözik a Vauquer-házból, de még január végén is ott lakott, és nem tudta, hogyan szabaduljon. Majdnem minden fiatalember rabja egy törvénynek, amely látszólag megmagyarázhatatlan, pedig az oka éppen a fiatalságukban rejlik, és abban a dühös elszántságban, ahogy a gyönyört hajszolják. Akár gazdagok, akár szegények, az életszükségletekre soha sincs pénzük, ám szeszélyeik kielégítésére mindig akad. Tékozlók mindabban, ami hitelre kapható, de fösvények mindabban, amit készpénzzel kell megfizetni, s mintegy bosszúból azért, amijük nincs, elfecsérelnek mindent, amihez hozzájutnak. Vagyis hát úgy áll a dolog, hogy a diáknak mindig nagyobb gondot okoz a kalapja, mint a ruhája. A busás haszon miatt a szabó született hitelező, míg a kalapos, éppen mert áruja szerény összegbe kerül, a legnehezebben kezelhető azok közül, akikkel a diák alkudozni kénytelen. A színház erkélyén ülő fiatalember kápráztató mellényben feszít a lornyettező hölgyek előtt, holott kérdés, van-e a lábán harisnya: a rövidárus sincs kímélettel zsebe iránt. Rastignacnál is ez volt a helyzet. Hívságos szükségletekre olyankor is tellett neki, ha Vauquer-nénak adós maradt, erszénye hol a telihold, hol meg a fogyatkozás állapotában volt, elsőrendű fizetnivalóra ügyet sem vetett. Hogy hagyja el a bűzhödt, ronda penziót, ahol igényei nap nap után megaláztattak, ha nem fizet ki egyhavi ellátást a szállásadónőjének, és nem vásárol bútorokat gavallérszállásának berendezésére? E problémát továbbra is lehetetlen volt megoldania. Hogy a szerencsejátékhoz pénze legyen, Rastignac hitelre vásárolt az ékszerésznél aranyórákat és láncokat – később nyereségéből busásan törlesztette –, amelyeket a fiatalok sötét és titoktartó barátjához, a zálogházi becsüshöz vitt el. De tanácstalan és bátortalan lett, mihelyt arról volt szó, hogy élelmezését, lakását fizesse, vagy az elegáns életmód szükséges kellékeit beszerezze. A mindennapos szükségletek, a kielégített igények miatt csinált adósságok már nem érdekelték. A vaktában élők legtöbbjének megrögzött szokása szerint mindig az utolsó pillanatban rótta le a polgár szemében szent tartozásokat, akárcsak Mirabeau, aki csak akkor fizetett kenyérszámlát, amikor az a váltó gyötrelmes alakjában jelentkezett. Ekkoriban Rastignac nyakára hágott a pénzének, és eladósodott. Kezdte belátni, hogy rendszeres bevételek nélkül ezt az életmódot tovább nem folytathatja. De bármennyire nyögte is szorult helyzetének kínzó nyomását, képtelen volt lemondani a túlhajtott élvezetekről, és mindenáron ragaszkodott eddigi életmódjához. A szerencsés véletlenek, amelyekre számított, hiú ábrándoknak bizonyultak, a valóságos nehézségek ellenben fokozódtak. Bepillantván a Nucingen házaspár életének kulisszatitkaiba, ráeszmélt, hogy aki a szerelmet vagyonszerzés eszközéül akarja fölhasználni, annak le kell nyelnie minden szégyent, és cserben kell hagynia azokat a nemes eszméket, amelyek az ifjúság tévelygéseit megbocsáthatóvá teszik. Külsőleg ragyogó volt az életmód, amelyhez kötötte magát, de a lelkifurdalás férgei őrölték, és ő keservesen vezekelt állandó szorongásaival a röpke örömökért. Úgy hányódott ebben az életben, ahogyan La Bruyère[42] Szórakozottja csinált magának vackot az árok sarában, de mint a Szórakozott, eleddig ő is csak a ruháját szennyezte be.
– Megöltük talán a mandarint? – kérdezte egy nap ebéd után Bianchon.
– Még nem, de már hörög.
A medikus tréfának fogta fel ezt a mondást, pedig nem volt az.”

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 11. oldalra!