A regény szereplői

Balzac nem ad olyan finom lélekrajzot a hőseiről, mint Stendhal, olyan szintű lélekábrázolás nincs nála, bár azért ő is feltárja hősei vívódásait, megvilágítja döntéseik mozgatórugóit.

A szereplők indítékait, világlátását és értékrendjét jól megalkotott szereplői szólamok teszik nyilvánvalóvá. A három legfontosabb szereplő, Rastignac, Goriot és Vautrin is gyakran hosszú monológok, ritkábban belső magánbeszédek formájában nyilvánulnak meg.

Ezen kívül Balzac olyan sok oldalról bemutatja, olyan sok különféle helyzetben cselekedteti a szereplőit, hogy tetteikből alaposan meg lehet ismerni a jellemüket.

Goriot apó

A címszereplő egysíkú, valószerűtlen figura, jelleme változatlan a regény folyamán. Elejétől végéig az érzelmei irányítják: konkrétan az apai érzés szabja meg tetteit.

Az elemzők Goriot-t az apaság mániákusának, megszállottjának szokták tartani, és alakját Shakespeare Lear királyával rokonítják (története amolyan polgári Lear király-történet, azzal a különbséggel, hogy itt nincsen legkisebb lány, aki őszintén szereti az apját, Balzac csak a két szívtelen idősebb nővért szerepelteti).

Goriot-nak egyetlen nagy szenvedélye van: a lányai iránti túlzott, képtelen szeretet. Rögeszmésen rajong a lányaiért, imádja őket, egész életét, vagyonát nekik szenteli. Ez a szenvedély még emberi tartásától, méltóságától is megfosztja: megalázkodik a lányai előtt, valósággal koldulja a szeretetüket.

Goriot szeretete nem ismer határokat, se korlátokat: nem ismer bűnt és erényt, egyetlen célja, hogy Anastasie és Delphine boldogok legyenek, és ezt a célt az öreg bármi áron el akarja érni, ha más mód nincs, akkor még a bűnténytől se riadna vissza. Sőt, akár önmagát is képes érte tönkretenni. Ennek ellenére azt kell látnia, hogy bármit tesz is, lányai boldogtalanok, életük tele van csalódásokkal és kudarcokkal.

Goriot alakjában az elemzők sokáig a lányai szeretetét szomjazó, boldogtalan, megkínzott, megalázott, elszegényedett, testileg-lelkileg tönkretett apát látták, aki az utolsó pillanatig szerette az őt kisemmiző, hálátlan gyerekeit. Vagyis áldozatnak tekintették Goriot-t (maga Balzac is annak tartotta, az „apaság Krisztusának” nevezte).

Ezzel szemben az újabb elemzések rávilágítanak, hogy Goriot nem ártatlanul szenvedett: sorsáért ő maga is felelős, sok hibát követett el. Ma már inkább a rossz, bűnös apa típusát látják benne.

Lányai iránti szeretete sokszor kétértelműen nyilvánul meg, úgy viszonyul hozzájuk, mint egy ifjú szerelmes a kedveséhez (Balzac megjegyzi, hogy emiatt Rastignacban akaratlanul is megmozdult a féltékenység). Gyakran már kifejezetten kínos mindaz, amit Goriot elragadtatottságában művel:

„Lefeküdt lánya elé, lábait csókolgatva; hosszan szemébe nézett; ruhájához simult a fejével; szóval olyan bohóságokat művelt, mint egy ifjú, gyengéd szerelmes.”

Ez a szeretet azért vált ilyen egészségtelen mértékűvé, mert egy lelki igényt elégít ki Goriot-nál, egy hiányt pótol. Goriot ugyanis már-már vallásos rajongással szerette a feleségét, aki hét év házasság után meghalt, és nagy űrt hagyott maga után. Goriot-nak szüksége volt valakire, akit szerethet, és a lelkében támadt űrt úgy töltötte be, hogy a felesége iránt táplált érzelmeit átvitte a két lányára.

1813-ban, tehát a történet kezdete előtt 6 évvel költözött a penzióba. Akkor még gazdag ember volt, s az első emeleten lakott. Később fokozatosan elszegényedett, s ennek következtében egyre föntebbi emeletre kellett költöznie.

Jelenleg 69 éves, és mostanra nemcsak vagyonát vesztette el, hanem fizikailag is leépült: a jól öltözött, köpcös, fiatalos kinézetű polgárból elhanyagolt külsejű, ráncos, fakósárga arcú vénember lett.

A múltbeli Goriot jó üzleti érzékkel bírt és élelmes vállalkozó volt, a penzióban élő idős, lecsúszott Goriot azonban csak egy megtört, magányos öregember, aki a lányaival kapcsolatban rettentően naiv, valósággal álomvilágban él (hitegeti magát, hogy mennyire szeretik őt és hogy olyan jók, mint az angyalok).

Irántuk odaadó, önfeláldozó, megbocsátó, ugyanakkor mások iránt közönyös, a lányain kívül nem nagyon érdekli senki, pl. a penzióban nem beszélget a többiekkel. Csak olyan téma kelti fel az érdeklődését, ami a lányaival kapcsolatos.

A tulajdonosnő, Vauquer-né ellenszenve miatt a többi lakó ellene fordul, kiközösítik, gúnyolják és mindenfélét pletykálnak róla. Mivel esetlen figura, aki mindent eltűr, a többiek áldozatot, bűnbakot csinálnak belőle.

A regény elején bizonytalanság és gyanakvás veszi körül, mert alig lehet róla tudni valamit. A legáltalánosabb vélemény szerint az öreg egy közönséges kéjenc, hiszen csinos, fiatal nők járnak hozzá. Hiába mondja Goriot, hogy azok a lányai, senki sem hisz neki, amíg Rastignac ki nem deríti, hogy igazat mond.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!