A cselekmény időpontja, időkezelése, helyszínei

A cselekmény 1819 novemberében kezdődik és 1820 februárjáig tart. Ennek az időtartamnak a két végpontján két kitüntetett esemény áll: a főszereplő életének két fordulópontja.

A regény elején Rastignac, a vidékről Párizsba érkező nemes ifjú megismerkedik az előkelő párizsi világgal, ami feltüzeli becsvágyát. A regény végén Rastignac fiatalsága véget ér: többé már nem tapasztalatlan, jóhiszemű fiatalember, „nevelődése” lezárul, megkeményedik, és új szakasz kezdődik az életében, amely a társadalmi felemelkedés, az úri világ meghódítása jegyében fog telni.

Az elbeszélés menete lineáris, a narrátor időrendben halad előre és sejtet illetve elhallgat dolgokat, olykor pedig előreutal a cselekmény egy későbbi pontjára.

Az időkezelésben fontos szerepet kapnak a múltbeli események, mivel ezekből következnek a jelenbeli állapotok.

Az előzményekről többnyire az elbeszélő tájékoztatja az olvasót, de előfordul, hogy valamelyik szereplő mond el valamit egy másik szereplőről (pl. Langeais hercegné mondja el Goriot történetét), vagy vallomásszerűen beszél a saját múltjáról (pl. Goriot felidézi a lányaival kapcsolatos emlékeit), esetleg a szereplők közti párbeszédekből értesülünk a múltról (pl. pletykálkodásból).

A szereplők jelenbeli helyzetét nagy mértékben meghatározza a múltjuk. Rastignac nemesi őseinek köszönheti gyors befogadását az arisztokrata körökbe, Goriot részben múltbeli hibás lépései (pl. vagyonát lányainak adta, visszavonult az üzlettől) miatt kerül anyagilag kiszolgáltatott helyzetbe, Victorine elhagyatottsága egy múltbeli esemény (apja kitagadja) következménye, Vautrin pedig bűnözői múltja miatt kénytelen rejtőzködni a jelenben.

Minden szereplőre igaz, hogy nem szeretnek szembesülni a múltjukkal, inkább a jelenben akarnak élni, és csak néhányan (Rastignac, Vautrin) gondolnak a jövőre.

Helyszínek: a Párizs külvárosában levő Vauquer-ház (penzió), az Olasz Opera épülete, Rastignac Artois utcai legénylakása és főúri paloták (Restaud-né Helder utcai palotája, a Beauséant-palota, stb.)

Balzac a helyszíneket is részletesen bemutatja (nemcsak a belső tereket, hanem az utcákat, épületeket, városnegyedeket is), mivel a miliő pontos visszaadása fokozza a történet realitását.

A két fő helyszín, a Vauquer-ház és a Beauséant-palota a társadalom két pólusát képviseli: a lent és a fent, a nyomor és a fényűzés, a kisember és az arisztokrácia világát. Balzac e két pólus között a társadalomnak szinte minden rétegéből vesz szereplőket.

A Vauquer-ház Párizs egyik legszegényesebb, legvisszataszítóbb kerületében található, már a környezete is nagyon lehangoló (omlik a vakolat, patakokban folyik a szennyvíz, a házak mogorvák, stb.). Maga a penzió is koszos, bűzös, dohos, a bútorzat ócska, rozoga, minden a nyomorról árulkodik.

Balzac szobáról szobára haladva bemutatja az ütött-kopott szállót, és a leírás összekapcsolódik a szereplők rövid jellemzésével, így mintegy színpadképszerűen tárul fel a penzió világa.

Rendkívüli hatású leírásait hasonlatok és megszemélyesítések teszik érzékletessé. „E szobának levegője olyan illatot áraszt, amire nincs szó nyelvünkben, egyszerűen penziószagnak kellene nevezni. Szellőzetlenséget, penészt és áporodottságot jelez. Nedves hidegséget éreztet, ami átjárja az ember ruháit; íze, mint egy ebédlőé vacsora után, a tálalót, a konyhát, a kórházat idézi fel egyszerre… az öreg bútorok olyanok, mint a társadalom hajótöröttei a gyógyíthatatlanok menhelyén… Rokkant székek, apró, siralmas gyékényszőnyegek, amiknek fonala mindig messzibb nyúlik, de sohase válik el, széteső, vén melegítők, amiknek födele lejár és fafogójuk elszenesedett…”

Tehát egy komor, rideg, nyomasztó légkörű helyszínen játszódik a történet jelentős része. A nyomasztó légkör előrevetíti, hogy a penzió lakói is lecsúszott alakok, akiknek élete sivár, sorsa reménytelen. Az öreg Goriot története csak egy azon emberi tragédiák közül, amelyek az ilyen helyeken játszódnak le.

Kiáltó ellentétben áll ezzel a környezettel a bemutatott főúri paloták káprázatos pompája, amely Rastignacot is megszédíti. A fényűző Beauséant-palota és a sivár Vauquer-ház közt akkora a kontraszt, hogy Rastignac megundorodik a penziótól, s ez tovább tüzeli a becsvágyát. Unokanővérénél a nagystílű környezetben „szíven ütötte a fényűzés démona, megszállta a nyereség láza, torkát kiszárította az aranyszomj”.

Tehát a helyszínek közt éles ellentét feszül, amelynek valóságos és metaforikus szintje is van. A nyomorúságos penzió és a fényűző paloták a fent és a lent világát állítják szembe, azaz két társadalmi réteget jelképeznek: a kispolgárokat és az arisztokratákat, a szegényeket és a gazdagokat.

A regény helyszínei tehát nemcsak valóságos terek, hanem a társadalmi rétegeket elválasztó metaforikus terek is. Ám míg a penzió világa nyitott (lakói a társadalom bármely rétegéből érkezhetnek), addig az arisztokrácia világa zárt (nehéz bekerülni és könnyű kirekesztődni belőle).

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!