A regény zárlata

A Goriot apó befejezése a világirodalom legtávlatosabb, legsejtelmesebb regényzárlatai közé tartozik.

Érdemes összevetni a világirodalom két nagy törtetője, Julien Sorel és Eugène de Rastignac sorsát, mert van köztük egy fontos különbség. Julien nem tud beilleszkedni a romlott társadalomba, mert képtelen elnyomni a jobbik énjét, Eugène azonban a karriert választja: elnyomja nemesebb érzéseit, elhallgattatja a lelkiismeretét és beilleszkedik.

És nem azért teszi ezt, mert nem tudja, milyen az a világ, ahová be akar jutni, vagy mert nem zavarja, hogy olyan. Rastignac ugyanúgy felismeri az arisztokrata világ romlottságát, mint Julien, és ugyanúgy szenved miatta („Az én sorsom a kárhozat, az is marad.”). Tisztán látja, hogy az úri társaság, amelyet meg akar hódítani, bizonyos értelemben hitványabb, mint Vautrin és bűnözőtársai, és mégis ebbe a világba vágyik.

Érdekes életrajzi adalék a mű hátteréhez, hogy a paraszti sorból származó Balzac is az arisztokrata világba vágyott: már apja is, aki a forradalom és a napóleoni császárság alatt meggazdagodott, nemességre áhítozott. Önkényesen változtatta a nevét Balzacra (eredeti családnevük Balssa volt) és jogtalanul tette a neve elé a nemességet jelentő „de” szócskát.

Az író megörökölte apjától mind a nevet, mind a nemesség utáni vágyat. Magánemberként királyhű és arisztokratapárti volt, és sohasem titkolta, hogy politikai értelemben konzervatív. Ugyanakkor mint művész kritikával illette azt a világot, amelyet szeretett, és ezzel akaratán kívül is a haladást segítette elő: ezt ismerte fel Victor Hugo, aki politikailag forradalmár volt és Balzac egyik első méltatója.

Rastignac ugyanúgy kijózanodik, megundorodik az őt körülvevő világot látva, mint Julien, mégis más utat választ. A különbség oka a két karakter jellemében van. Julien érzékenyebb, idealistább: arra vágyik, hogy nagy tetteket vihessen véghez, mint Napóleon, tehát elsősorban a dicsőséget szomjazza. Ezzel szemben Rastignac elsősorban vagyont, nagyvilági életet és hatalmat akar, és ehhez próbálja megkeresni a legkevésbé fáradságos, legrövidebb és legkevésbé bűnös utat.

Mindkettejüknek azzal kell szembesülniük, hogy a társdalom milyensége, a társadalmi állapotok alapvetően meghatározzák a lehetőségeiket, s ennélfogva irányt szabnak a döntéseiknek, tetteiknek is.

Julien esetében ez úgy fogalmazódik meg, hogy egy hitvány, kisszerű korban nem lehet nagy tetteket véghezvinni, Rastignac esetében pedig úgy, hogy egy erkölcsileg romlott közegben nem lehet becsületes úton felemelkedni.

Ám míg Juliennek, aki idealista, a tisztábbik énje győz, addig a gyakorlatias Rastignac alkalmazkodik és hasonul a társadalomhoz, mintegy asszimilálódik. Ugyanis megvannak a maga gyengéi, és ezek a gyengeségek felülkerekednek rajta. Tudja, hogy nem helyes kiszipolyozni nélkülöző családját, de amikor felveszi az estélyi ruháját és meglátja magát a tükörben, megfeledkezik az aggályairól.

Tudja azt is, hogy alávaló dolog azért meghódítani egy nőt, hogy általa kerülhessen be az előkelő társaságba és hogy az ő pénzén éljen, később mégis meggyőzi magát, hogy nincs semmi rossz abban, ha elfogad kisebb-nagyobb ajándékokat a szeretőjétől. (A helyzetet súlyosbítja, hogy mivel Delphine Goriot apótól kapta a pénzt, rajta keresztül Rastignac is az öregen élősködik.)

Rastignac tehát gyenge jellem, aki sodródik. Befolyásolhatóbb és több külső segítséget vesz igénybe az induláshoz, mint Julien. Akaratereje is gyengébb: hiába tudja valamiről, hogy rossz, hiába érez bűntudatot, mégis megteszi, amit a felemelkedése érdekében szerinte meg kell tennie.

A gazdagság, a szerelmi sikerek, a társasági csillogás és a hatalom vágya erősebb benne, mint a jóhoz való ragaszkodás. Mindenáron fel akar törni, ezért a regény végén, Goriot halála után megkeményedik: a temetésen elsírt könnyekkel ér véget a fiatalsága. Elhatározza, hogy alkalmazkodik a korabeli társadalmi erkölcsökhöz, azaz elfogadja, hogy ebben a világban csak becstelen úton lehet érvényesülni.

Nem harcol a társadalom ellen, hanem elfogadja olyannak, amilyennek megismerte. Tudja, hogy a felemelkedése érdekében hasonulnia kell azokhoz az emberekhez, akiknek a köreibe vágyik, azaz le kell győznie nemesebb érzéseit és el kell hallgattatnia lelkiismeretét. Ezt a súlyos terhet vállalja fel a regényt záró szavaival („Most mirajtunk a sor!”), és új életszakaszának első lépésével (elmegy vacsorázni Nucingennéhoz közvetlenül Goriot temetése után).

Döntése egyfajta áldozat, és szomorú végkicsengést ad a regénynek, mert azt sugallja, hogy egy tiszta lelkű, alapjában véve derék és becsületes fiatalemberből hitvány ember lesz. Hiszen Rastignac elhatározása azt jelenti, hogy elindul a lejtőn az erkölcsi megsemmisülés felé.

De a zárlatot ironikusan is lehet értelmezni, mivel Balzac úgy adja elő Rastignac pálfordulását, mintha a főhős valami nagy dologra készülne, mintha a társadalomnak szóló „merész kihívás”-t fogalmazna meg, holott erről szó sincs. Rastignac nem száll szembe a társadalommal, hanem elfogadja azt olyannak, amilyen, és hasonul hozzá.

A merész kihívás inkább annak deklarálása, hogy kérlelhetetlen hódító útra indul: ettől kezdve semmi meg nem állíthatja, többé nem fog nézni senkit és semmit, hanem legyőzi az akadályokat és felemelkedik, meghódítja az arisztokrácia világát.

Ezt az elhatározását vágja kihívás gyanánt a társadalom arcába, de a nagy gondolattal („merész kihívás”) szemben áll a kisszerű tett, amellyel a megvalósításhoz hozzákezd (vacsora Nucingennéval). Ezért van a zárlatnak ironikus kicsengése.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 17. oldalra!