Nem tudni, hogy meddig virágzott ez a mesterség. Az országos zűrzavar, a könyvek elterjedése és főképp a cigánymuzsikusok megjelenése, elszaporodása lassanként kiszorították a históriás énekmondókat. De a 16. században még annyira léteztek, hogy 1573-ban Sir Philip Sidney angol költő, utazó figyelmét is felkeltették, aki megemlékezett róluk könyvében.

A magyarországi nemzetiségek között is divat volt a históriás énekmondás. Tinódi Lantos Sebestyén Cronicájában említ egy Kármán Demeter nevű hegedőst, akinél szerinte „jobb nincs az rác módban”.

A szerzők gyakran a versfőkbe rejtették a nevüket és a szerzés helyét. A legnevezetesebb magyar históriás énekmondók a 16. században: Tinódi Lantos Sebestyén, Ilosvai Selymes Péter, Gosárvári Mátyás, Valkai András, Temesvári János, Temesvári István, Nikolsburgi Névtelen, Nagybánkai Mátyás, Görcsöni Ambrus, Tőke Ferenc, Csanádi Demeter, Salánki György, Tardi György, Sztárai Mihály, Mádai Mihály, Szegedi András, Ihász névtelene, Hunyadi Ferenc, Huszti Péter, Csáktornyai Mátyás, a Lévai névtelen, Szakmári Fabricius István, Kákonyi Péter, Varsányi György, Cserényi Mhály.

A magyar históriás énekeket először Heltai Gáspár Cancionáléja gyűjtötte egybe 1574-ben. Egy részük ebben a gyűjteményben, más részük kéziratban vagy külön kiadásokban maradt fenn.

A magyar históriás énekhagyomány hatása kimutatható későbbi irodalmi művekben is, pl. érzékelhető Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem c. eposzán.