A históriás ének zenei kísérettel előadott verses, történeti tárgyú epikai műfaj. A magyar irodalomban a 16. században terjedt el. Témája valamilyen fontos, a jelenben vagy a közelmúltban történt, az ország sorsát érintő esemény (vár eleste, csata stb.), amelyről az énekmondó adott hírt hallgatóságának.

A históriás ének a feldolgozott témát mindig határozott állásfoglalással, elkötelezettséggel adja elő, mivel a szórakoztatás és a híradás mellett céljai közé tartozott a hazafiságra való ösztönzés is. Az énekmondók voltak azok, akik a magyarság felelősségtudatát ébren tartották.

A históriás éneket sajátosan magyar műfajként tartják számon, de valójában az európai történeti énekhez hasonló műforma volt. Tárgyát a szerző zenekísérettel előadott ének formájában dolgozta fel, énekszóval és hangszerkísérettel adta elő. A históriás énekek nagy része nyomtatásban is megjelent (pl. Tinódi Lantos Sebestyén: Egri históriának summája, Ilosvai Selymes Péter: Toldi Miklós históriája).

A históriás énekmondók virágkora Magyarországon a 16. század. Míg a régi énekmondók hazai események versbe szedésére szorítkoztak, a 16. századiak megpróbálkoztak világtörténelmi részletek megverselésével is. A nem hazai és a nem egykorú eseményeknél latin krónikák alapján dolgoztak, az egykorú hazai eseményeknél igyekeztek hűséges adatgyűjtéssel hitelessé tenni munkájukat.

Az énekmondók a históriás énekeket a gazdag nemesi házakban, gyűléseken és várakban adták elő. Voltak, akik az énekmondással csak mellékesen foglalkoztak tanítói, jegyzői, udvari íródeákos elfoglaltságuk mellett, és voltak, akik mesterségszerűen űzték az énekmondást.

Utóbbiak vándor énekmondók voltak, állandóan járták az országot és énekeikkel mindenfelé élesztették a hazafiság tüzét. Irodalmunk kiemelkedő alakja például Tinódi Lantos Sebestyén, aki egyik helyről a másikra vándorolt és fülbemászó dallamú históriás énekekben adott hírt a török elleni csatározásokról. 1554-ben Kolozsvárott saját költségén jelentette meg Cronica c. művét, melynek dallamát, szövegét maga szerezte és lantkísérettel maga adta elő.

Tinódi és társai voltak a 16. század tudósítói, ők pótolták az akkor még nem létező hírlapokat, sőt, a hiányzó magyar nyelvű történeti irodalmat is. Azaz a históriás énekek a kor történelmi eseményeinek dokumentumai is.

A hivatásszerű énekmondókat lantosoknak vagy hegedősöknek nevezték kortársaik. A kettő között néha éles különbség volt: a hegedősök hangszere citera vagy tamburaféle eszköz volt (a vonós lengyel hegedű csak később fordul elő), a lantosok pedig lantot vagy kobozt használtak.

Még élesebb köztük a különbség tanultság tekintetében. A hegedős vándor népénekes volt, a lantos pedig képzett ének-és zeneszerző, tehát iskolázott ember („literatus” vagy „deák” szóval illették akkoriban a tanult embereket). A 16. századi magyar elbeszélő költészet nagy része (krónika, história vagy széphistória) ilyen tudós lantosoktól ered.

A lantosok és még inkább a hegedősök mestersége megkívánta, hogy „elüssék az rozsdát az torkukról”. Sokszor jutalmuk sem volt más mint egy kis bor vagy az, hogy pár napig jól tartották őket. Nagy részük hányatott életű ember volt, aki kénytelen volt eltűrni a mulatozók legdurvább szeszélyeit is. Az ilyen kóbor, részeges énekmondók életét és cinikus világfelfogását ismerhetjük meg a Szilády Áron által közölt Három hegedűs énekből, Márton hegedűs egy és Moldovai Mihály deák két énekéből (Századok, 1882).

A históriás énekek dallamai, ritmusai kapcsolatot mutatnak a népzenével, szövegeik pedig az elbeszélő költészettel. A zenekíséret célja az volt, hogy a többnyire színtelen, egyhangú verselést elevenné, művészivé tegye. A kíséret feltehetően a dallamot segítette, játszotta. Volt olyan lantos és hegedős, aki éneket nem mondott, hanem csak zenélt, és volt olyan históriás énekmondó is, aki nem használt zenekíséretet.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!