Rank szerint Helmer természete „túlságosan kifinomult”, viszolyog minden csúnya látványtól. És valóban úgy tűnik, hogy Helmer nem tud elviselni semmit, ami csúnya. Ez erkölcsi értelemben is igaz (rendkívül kényes a becsületére), de a hétköznapok szintjén is

Jellemző például az a megjegyzés, amit Lindéné kötésére tesz. Szerinte az asszonynak nem kötnie kellene, hanem hímeznie, mert a hímzést kecses mozdulatokkal csinálják, kötés közben viszont a nőnek össze kell szorítania a karját és rossz nézni, ahogy a kötőtűk fel-alá járnak. Magyarán azért ne kössön Lindéné, mert az csúnya látvány.

A váltóhamisítás felfedezésekor is jellemző módon az első megjegyzése a dolog csúnyaságára utal: „Van ebben az egészben valami iszonyatos rútság! Pfuj!”

Feleségében is elsősorban a szépségét értékeli, büszke arra, hogy ez a szép nő csak az övé és másoknak is szeret dicsekedni vele. Például nem elég neki, hogy Nóra tánca sikert arat a jelmezbálon, hatásvadász befejezést is akar, hogy még jobban lenyűgözze a többieket (Nóra olyan legyen, mint a regényekben, amikor „a szépséges látomás elillan”).

A nagy igyekezetnek, hogy lenyűgözzön másokat, az lehet az oka, hogy Helmer önértékelését a külvilág ítélete határozza meg. Nóra váltóhamisításának megítélésekor is az a rettegés vezeti, hogy mit szólnak majd az emberek.

Ugyanakkor van benne egy adag képmutatás is. Úgy viselkedik, mint aki erkölcsi szempontból nagyon kényes, de valójában elég neki a becsület és a tisztesség látszata is, és nagyon is hajlandó eltekinteni az erkölcsi elveitől, ha az érdekei úgy kívánják. Sőt, sokkal jobban érdekli az, hogy mit szólnak majd az emberek, mint az, hogy itt egy bűntény történt.

Ezt abból láthatjuk, hogy amikor visszakapja az adóslevelet és már nem kell félni a botránytól, az ő számára azzal minden rendbe jön. Vagyis a törvénysértés, amit Nóra elkövetett, csak addig zavarja, amíg fennáll a veszély, hogy kiderül és nyilvánosan meghurcolják miatta a családot. Amikor ettől már nem kell tartani, vagyis már nincs vesztenivalója, akkor könnyedén megbocsát Nórának (pedig a bűntett attól még bűntett, hogy nem derül ki).

Ebből látszik, hogy nem maga a törvénysértés háborítja fel Nóra tettében. Nem a becsülete, az erkölcsi érzéke ösztönzi a felesége elleni kifakadásra, hanem az, hogy Nóra miatt zsarolható helyzetbe került, és ha ellenáll a zsarolásnak, akkor botrány és meghurcoltatás lesz az osztályrésze.

Tehát miközben Helmer kínosan ügyel a becsületesség látszatára, és úgy beszél, mintha a becsület nevében háborodott volna fel, a valóság az, hogy egyszerűen csak megijedt a nyilvános botrány lehetőségétől. Reakciója nem a megcsúfolt tisztességről, hanem a gyávaságról szól.

Gyávaságát az is jelzi, hogy úgy akar tenni, mintha mi sem történt volna. Kijelenti, hogy el kell tussolni az ügyet és mindenáron fenn kell tartani a látszatot. Nóra azt hitte, férje majd bátran ellenáll a zsarolásnak, és nagyot csalódik, amikor rájön, hogy félreismerte.

Helmer a maga módján szereti a feleségét, de nem úgy, ahogy Nóra szereti őt. Szerinte a becsületét nem áldozza fel az ember azért, akit szeret. Nóra szerint nők százezrei teszik meg ezt. Így derül ki, hogy kettejük világlátása, szeretetről és becsületről, erkölcsről való felfogása merőben különbözik.

Felesége elvesztésére Helmer úgy reagál, mint a gyerek, amikor elveszik a játékát. Nem látja be, hogy Nórának szüksége van erre a távollétre („Teljesen egyedül kell lennem, ha meg akarom érteni magamat és a világot. Ezért nem maradhatok nálad tovább.”). Akit szeretünk, annak a javát akarjuk, de Helmer nem azt nézi, hogy a feleségének mi lenne jó. Ez mutatja, hogy nem szereti igazán, vagy legalábbis önző szeretettel szereti.

Ő találta ki és rendezte be az életüket a házasságuk kezdetén, és Nóra elfogadott mindent úgy, ahogy Helmer akarta. Most az is sérti az önérzetét, hogy nem tette boldoggá Nórát az a szerep és életforma, amit ő kitalált és berendezett a számára. Szerinte Nóra igazságtalan és hálátlan.

Neki jó volt így, ezért azt akarja, hogy minden maradjon a régiben. Feleségének azonban nem jó már, ezért ő változást akar, és Helmer ezt nem tudja elfogadni.

Helmer viselkedése megfelel a kor felfogásának férj és feleség viszonyáról, ezért a férfi egyszerűen nem is érti, hogy a felesége mit akar és miért megy el. Hiszen ő semmivel se bánt rosszabbul Nórával, mint ahogy a korabeli átlagférjek bántak a feleségükkel. Végül tehetetlennek bizonyul Nóra döntésével szemben.

Kettejük közül Nóra az erősebb egyéniség, még akkor is, ha éveken át a gyengébb fél szerepét kellett játszania. Habár amíg azonosult a szerepével, addig nem tudta, hogy mennyi ereje van.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!