Torvald tehát jó éjszakát kíván Nórának, és bemegy a szobájába, ahol lefekvés előtt még át akarja olvasni a leveleit. Nóra közben arra gondol, hogy soha többé nem láthatja se a férjét, se a gyerekeit. Rémülten gondol a jeges, fekete vízre, amelybe bele kell vetnie magát, és azt kívánja, bárcsak már túl lenne az egészen.

Magában elbúcsúzik a férjétől és a gyerekeitől, de épp amikor ki akarna szaladni az előszobán át, Helmer a nevét kiáltja, és nem engedi elmenni. Épp most olvasta el Krogstad levelét.

Nóra azt hiszi, a férje azért tartja vissza, mert meg akarja menteni. Kérleli, hogy hadd menjen el. Nem akarja, hogy Torvald magára vállalja a bűnt, amit ő követett el.

Helmer rádöbben, hogy ezek szerint igaz, ami a levélben áll. Rákiált a feleségére, hogy ne komédiázzon, és bezárja az előszobaajtót.

Nóra csak annyit mond, hogy mindennél jobban szerette őt a világon, ezért csinálta. Helmer szerint ez szánalmas kibúvó. Iszonyatosnak nevezi Nóra tettét, és számon kéri rajta, hogy micsoda képmutató, hazug feleség volt, sőt, rosszabb, valóságos bűnöző. „Van ebben az egészben valami iszonyatos rútság! Pfuj!”

Nóra merőn nézi a férjét, arcvonásai lassan megmerevednek.

Helmer leszidja Nórát a könnyelműsége miatt. Kijelenti, hogy már Nóra apja is könnyelmű volt. „Se vallás, se erkölcs, se kötelességtudat.” Azzal vádolja Nórát, hogy szétzúzta a boldogságát. Nyolc évig ő volt az öröme és a büszkesége, és most szörnyű az ébredés. Nóra tönkretette a jövőjét. Egy ilyen gazember hatalmába adta őt, mint Krogstad, akinek nincs lelkiismerete, és bármit követelhet tőle.

„Ki vagyok szolgáltatva neki – kényére-kedvére. És nekem mukkannom se lehet. Nyomorultan el kell süllyednem, tönkre kell mennem egy könnyelmű nő miatt.”

Nóra megjegyzi, hogy ha ő meghal, Torvald szabad lesz, de Helmer leinti azzal, hogy ne mondjon ilyen nagy szavakat. Neki semmi haszna nincsen abból, ha Nóra meghal, mert Krogstad akkor is világgá kürtölheti a dolgot, és Nóra bűne majd őt, a férjét is befeketíti. Sőt, még azt is gondolhatják, hogy Nóra az ő tudtával követte el a bűncselekményt. Talán még azzal is meggyanúsítják, hogy ő volt a felbujtója.

„És mindezt neked köszönhetem, neked, akit az egész házasságunk alatt a tenyeremen hordoztam.”

Nóra hűvös nyugalommal állja a szidást.

Helmer szerint valahogy ki kell elégíteni Krogstadot, és el kell tussolni az ügyet mindenáron. Nórának és neki pedig úgy kell tovább élniük, mintha nem történt volna semmi. Fenn kell tartaniuk a látszatot. „Tehát itt maradsz, ez magától értetődik. De a gyerekeket nem nevelheted, ezt nem bízhatom rád.” A boldogság ezek után nem számít, csak hogy mentsék, ami menthető.

Csengetnek, a szobalány egy levelet hoz be, amit Nórának címeztek. Krogstad írta. Helmer olvassa el, aztán örömmel felkiált, hogy ő és Nóra meg vannak mentve, Krogstad visszaküldte az adóslevelet. Most már nem árthat se neki, se Nórának senki.

Ezután Helmer darabokra tépi Krogstad levelét és az adóslevelet is, és bedobja a kályhába. Nórának pedig azt javasolja, hogy felejtsék el gyorsan az egész szörnyűséget. Csakhogy Nóra még mindig azzal a merev arckifejezéssel néz rá. Helmer nem érti, miért nem örül a felesége annak, hogy vége a veszélynek. Azzal magyarázza, hogy Nóra azt hiszi, hogy ő haragszik rá.

Most, hogy már nincs veszély, közli Nórával, hogy mindent megbocsát neki. Végül is tudja, hogy csak szeretetből tette.

„Úgy szeretsz, ahogy egy asszonynak szeretnie kell a férjét. Csak nem tudtad helyesen megválogatni az eszközeidet. De azt hiszed, hogy ha nem tudsz önállóan cselekedni, akkor én kevésbé szeretlek? Nem, te csak nyugodtan bízd rám magad. Majd én irányítlak, majd én vezetlek. Nem volnék férfi, ha nem találnám kétszeresen is vonzónak ezt a női gyámoltalanságot.”

Helmer most elnézést kér a kemény szavakért, amiket első felindulásában mondott, és azt ismételgeti, hogy megbocsát Nórának. Nóra megköszöni ezt és a hálószobába megy levetni a jelmezt.

Helmer azt gondolja, ezzel minden el van rendezve, és máris visszazökken a régi kerékvágásba, „szegény kis megriadt énekes madárkám”-nak nevezi Nórát, és arról beszél, hogy ő mentette ki feleségét ebből az ügyből, mint galambot a sólyom karmaiból. „Fészkeld be magad az én biztonságot nyújtó, nagy szárnyaim alá, és pihend ki magad nyugodtan.”

Ezután arról beszél, nem is érti, hogy gondolhatja őróla azt a felesége, hogy nem bocsátana meg, hogy eltaszítaná magától. „Te nem tudod, milyen az igazi férfiszív, Nóra. Nem tudod, hogy egy férfinak milyen leírhatatlanul édes, milyen szívet melengető az a tudat, hogy megbocsát a feleségének – hogy teljesen és őszintén megbocsát neki. Hiszen ezáltal a felesége mintegy kétszeresen is az övé lesz, az ő tulajdona, hiszen… mondhatni… újra a világra hozza, és most már nemcsak a felesége, hanem bizonyos módon a gyereke is. Ilyen leszel te nekem ezután, te kis riadt, gyámoltalan madárka. Ne félj semmitől, Nóra, csak legyél hozzám őszinte, és majd leszek én az akaratod és a lelkiismereted.”

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 10. oldalra!