Az apa szerint ha Gregor megértené őket, akkor valahogy meg lehetne egyezni vele, de Grete hevesen elutasítja a gondolatot, hogy Gregor értheti őket, és az apa is elfogadja ezt a meggyőződést. Persze, mi tudjuk, hogy Gregor érti őket.

Samsa úr feltételezni sem hajlandó olyasmit, hogy Gregor megérti az emberi beszédet, holott semmi racionális oka nincs elutasítani ezt a gondolatot. Semmi nem bizonyítja, hogy Gregor nem érti őket, soha ki sem próbálták, érti-e az embereket, mert mindenki eleve úgy gondolta, hogy az lehetetlen. A tévhiteik irányítják a szereplőket.

Grete szerint tévedés volt azt gondolni, hogy ez a szörnyeteg Gregor: pont az volt a baj, hogy sokáig azt hitték, hogy ő az.

„Ha Gregor volna, már rég belátta volna, hogy emberek nem élhetnek együtt egy ilyen állattal, és magától elment volna. Akkor nem volna fiunk, de tudnánk tovább élni, és tiszteletben tarthatnánk az emlékét. Így viszont üldöz bennünket ez az állat, elkergeti az albérlőket, nyilván el akarja foglalni az egész lakást (…).”

Grete elutasítja azt a gondolatot, hogy a család bármivel is tartozik Gregornak: szerinte mindent megtettek, ami emberileg lehetséges volt. Úgy gondolja, az egész átváltozásnak nem Gregor a szenvedő alanya, hanem ők. Azért bizonygatja, hogy a bogár nem Gregor, mert amíg Gregornak hiszik, addig nem engedi a lelkiismeretük, hogy megszabaduljanak tőle. Márpedig Grete szabadulni akar Gregortól.

Gregor ekkor elkezd lassan megfordulni, hogy visszamásszon a szobájába. Grete megrémül, amikor Gregor megmozdul, és az apja mögé bújik. De az ijedelem elmúlik, amikor a család felismeri Gregor szándékát, és csak némán, szomorúan nézik, mit csinál.

Gregor olyan gyenge, hogy az út vissza a szobájába nagyon hosszúnak tűnik. Az ajtóban visszanéz a családjára. A húga ugyanott áll, az anyját a kimerültségtől elnyomta az álom.

Alighogy Gregor visszér a szobájába, becsapják, elreteszelik és kulcsra zárják mögötte az ajtót. Húga alig várta, hogy eltűnjön, mert most felkiált: „Végre!”

Gregor ott marad a sötétben, és többé már nem bír megmozdulni, de ezt leszámítva jól érzi magát (a testében levő fájdalmak fokozatosan enyhülnek, a rothadt almát is alig érzi a hátában).

„Hamarosan felfedezte, hogy most már végképp nem tud megmozdulni. Nem csodálkozott rajta, sőt azt találta természetellenesnek, hogy mostanáig tudott egyáltalán közlekedni ezeken a vékony lábacskákon.”

Akárcsak korábban, amikor elvesztette az eszméletét, Gregor a halálát megelőzően is elveszíti az uralmat saját teste felett.

Családjára „megindultan és szeretettel” gondol, de az a véleménye, ami a húgának: hogy el kell tűnnie.

Gregor szeretné megkímélni a családját attól a tehertől, hogy meg kelljen szabadulniuk egy óriási méretű rovartól.

Hajnali háromig tűnődik ezen, és még látja, amikor odakint világosodni kezd, aztán a feje lehanyatlik és meghal.

„Az üres és békés szemlélődésnek ebben az állapotában volt már akkor is, amikor a toronyóra elütötte a hajnali hármat. A lassú derengést, amikor oldódni kezdett a sötét az ablak előtt, még megélte. Ekkor feje, már nem akaratának irányítására, lehanyatlott, és orrlikaiból csendesen kiáradt utolsó lehelete.”

Gregor csöndesen és békésen múlik ki, nem szorongva, dühösen vagy rettegve. Ennek oka az is lehet, hogy állatként elveszítette azt a képességét, hogy gyötörni tudja magát saját gondolataival.

Egyáltalán nem haragszik a családjára, amely pedig megtagadta őt és szabadulni akar tőle. Sőt, úgy tűnik, mintha kifejezetten az ő kedvükért halna meg, hogy ne legyen többé a terhükre. Ezt a módját választja az „eltűnésnek”.

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 21. oldalra!