A bejárónő egy öreg özvegyasszony, aki rengeteg hányattatáson ment keresztül életében, és azokhoz képest Gregor semmi. Ő nem undorodik Gregortól, akinek egyszer véletlenül benyitott a szobájába, és azóta minden nap benéz hozzá.

Keserű irónia nyilvánul meg abban, hogy épp ez az öreg özvegyasszony az, aki nem undorodik Gregortól. Hogy lehetséges, hogy egy idegen jobban el tudja őt viselni, mint a saját családja?

Kafka azt sugalmazza, hogy azért, mert ez az idegen már sokkal nehezebb dolgokat is megélt, és hozzá van edződve a nehézségekhez, míg Samsáék nyugalomban és kényelemben éltek, semmi nehézséghez nem szoktak hozzá, így kezelni sem tudják a nehéz helyzeteket.

Eleinte még szólongatta is: „Gyere csak ide, vén ganajtúró!”

Eddig senki se szólt egy szót sem Gregorhoz, azt az egy alkalmat kivéve, amikor Grete dühében rákiáltott. Megint csak az az érdekes, hogy az egyetlen személy, aki beszél Gregorhoz, nem családtag.

Persze, a bejárónő sem a nevén szólítja Gregort (soha többé senki nem szólítja a nevén), hanem ganajtúrónak, amin Gregor megsértődik, még akkor is, ha tudja, hogy a bejárónő barátkozni akart. Ez azt jelzi, hogy Gregor még mindig embernek érzi magát, hiszen ez a megszólítás sértő a számára.

Gregor nem reagál a szólongatásra, mert idegesítőnek tartja a bejárónőt, aki Gregor szerint az „önkényes és haszontalan zaklatás” helyett inkább kitakaríthatná a szobáját.

Amikor Gregornak nagyon elege lesz a bejárónőből, egyszer szembefordul vele, mintha támadni készülne. A bejárónő azonban nem ijed meg, csak felemel egy széket, így jelezve, hogy kész vele lesújtani Gregor hátára. Gregor erre elfordul, a bejárónő pedig leteszi a széket.

A család rászokik, hogy minden fölösleges holmit, amit máshol nem tudnak elhelyezni, de kidobni sem akarnak, betegyenek Gregor szobájába. Ennek oka az is, hogy a lakás egyik szobáját kiadják három albérlőnek, akik saját bútorokat hoznak. A bejárónő is minden kacatot Gregor szobájába dob be, amit most már lomtárnak használnak.

Ezzel Gregor végképp száműzötté válik a saját otthonában: a szobája már nem hasonlít emberi lakóhelyre, még csak nem is állatok által lakott barlangra, hanem szimplán egy túlméretezett szeméttárolóra.

Gregor ekkor már szinte nem is eszik, mert nincs étvágya. Először azt hiszi, a szobája állapota miatt, pedig azzal hamar kibékül.

„Először azt hitte, azért nincs étvágya, mert szobájának állapota szomorúsággal tölti el, de éppen a szobájabeli változásokkal békült ki hamar.”

Már korábban is láttuk, hogy Gregor átváltozása folyamatosan zajlik: nem ért véget azzal, hogy egy reggel rovartestben ébredt fel. A 2. részben nem akarta, hogy kiürítsék a szobáját, mert a bútorokat emberi élete részének tekintette, ezzel szemben itt már ellenkezés nélkül elfogadja a szobájában történő változásokat.

Mit jelez mindez? A 2. részben még lassítani akarta a rovarrá alakulását, és talán megvolt a reménye, hogy egy nap újra ember lesz, de mostanra már feladta a reményt és elfogadta, hogy végleg rovar marad. Ez a reményvesztettség okozza letargikus állapotát, melynek két árulkodó tünete, hogy nem alszik és nincs étvágya.

Mert lehetséges, hogy Gregornak nem ízlik már semmi, amit enni kap, de étvágytalanságának nem ez az oka, hanem a depresszió. A szeretetlenség és az, hogy csak úgy odavágják elé az ételt.  Gyakorlatilag éhhalálra ítéli magát a szeretet hiánya miatt.

A nappali ajtaja is egyre gyakrabban csukva marad, mert az albérlők ott vacsoráznak (a család pedig a konyhában). Gregor nem bánja, mert az utóbbi időben már akkor sem használta ki a lehetőséget, amikor nyitva volt az ajtó.

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 18. oldalra!