A formalizmus egy művészi alkotóelv. Azoknak az esztétikai és művészeti törekvéseknek az elnevezése, amelyek a tartalommal szemben a formai elemeket tekintik nyomatékosabbnak. Eredhet egyes művészi forma abszolút elfogadásából, a formák kanonizálásából, formai megoldások divatos vállalásából, utánzásból.

A művészi forma hangsúlyozása gyakran a tartalom rovására történik. Az irodalmi forma, legtöbbször a technika öncélúvá válik és eluralkodik a tartalmi szempontok felett.

A szépségeszmény egyoldalú felfogása és abszolutizálása, a műalkotás gyönyörködtető funkciójának túlhangsúlyozása ugyanúgy ide sorolandó, mint valamely formanyelv értékeinek abszolutizálása (lásd: klasszicizmus).

A formalizmussal ellentétes irányzat viszont minden formakincset elvet, formabontással, öncélú formák kitalálásával kívánja a művészetet megújítani.

A formalizmus régi jelenség, már a későrómai kultúrában, a barokk késői szakaszában, a rokokóban is uralkodtak formalista törekvések. Programszerűen az irodalomban a 19. században jelentkezett a formalizmus (lásd: l’art pour l’art irányzatok).

A tartalom és a forma egysége, mint esztétikai kritérium, megszűnt. Mintegy jelszóvá lett a forma öncélú művelése. A művészet a formai játékok, új formai vívmányok sorozatává, megtestesítőjévé vált.

Ennek következtében a tartalom szinte megsemmisült (ill. mintegy a semmi lett tartalommá), és főként a költészetben sajátos szójátékok, alliterációs sorozatok és rímjátékok, valamint asszonanciák töltötték ki az alkotásokat. A költészet technikai „ujjgyakorlatai” önálló funkciót kaptak és helyettesítik a művészi elmélyedést. A formalista irányzatoknak ez bevallott célja is.

A 20. század többféle egyoldalúan formaközpontú, ill. egyoldalúan tartalomközpontú elképzelést és gyakorlatot tart számon és illet kritikával.