A német felvilágosodás

Míg az angolok a felvilágosodás megindítói és első hívei voltak, a németek megkésve – a kelet-európai népek pedig az utolsók közt – tették magukévá ezt az eszmét (legutoljára Európában az oroszokhoz jutott el a mozgalom, ahol az államberendezkedés egészen 1905-ig abszolutista maradt).

Az angol és a francia felvilágosodáshoz képest a németnek kevesebb képviselője is volt. A Kant előtti bölcseletet egyetemi szinten a katedrafilozófia uralta, amelyet a német felvilágosodás alapítójának tartott Leibniz gondolatai alapján Christian Thomasius (1655-1728), majd Christian Wolff (1679-1754) fejlesztett ki, és később tankönyvi formában is kiadott.

A németeknél az első említésre méltó felvilágosult uralkodó II. (Nagy) Frigyes (1712-1786) porosz király volt, aki udvarába hívta az akkor már híres francia gondolkodókat, többek között Voltaire-t és Rousseau-t. Ezáltal „franciásította” a berlini akadémiát és a királyi udvart is.

A polihisztorként működő, jogász, diplomata, történész, matematikus, fizikus és filozófus Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716) a racionalista és az empirista felfogást szerette volna összebékíteni, ezért kidolgozta ún. „monász-elméletét”.

A monászok oszthatatlan, egyszerű részecskék, mint az atomok, csak ő ezeket nem anyagi természetűnek, hanem erőegységnek látta. A monász alaktalan, állandó és örök, csak Isten teremtheti és semmisítheti meg, aki maga a legfelsőbb monász.

Isten döntötte el, mely dolgok létezzenek, és melyek ne, és ha ő minden lehetséges világok közül pont ezt a világot választotta, akkor arra meg kellett legyen az oka (hiszen az elégséges ok elve alapján semmi nem történik ok nélkül): Isten csakis a lehető legjobb világot választhatta.

Ezért Leibniz kijelenti, hogy a világ, amiben élünk, a lehetséges világok között a legjobb. Ezt az állítását Voltaire kicsúfolta Candide című művében, melynek gyakran visszatérő sora: „Minden a legjobb ezen a legeslegjobb világon”.

A német felvilágosodás legfontosabb gondolkodója Immanuel Kant (1724-1804), aki Hume, Leibniz és Rousseau hatására írta meg A tiszta ész kritikája, Az erkölcsök metafizikájának alapvetése és A gyakorlati ész kritikája című műveit.

Filozófiájában az észt állította a világ középpontjába, és morális értéknek azt tekintette, ha az ember legyőzi önzését, legyőzi az érzékiséget, és helyette az önzetlen kötelességteljesítés, a tiszta ész és a szabadság világát részesíti előnyben.

Egy cselekedet akkor erkölcsös, ha minden érzelmi megnyilvánulástól mentes, és a tiszta ész parancsából fakad. Az erkölcsös ember sosem hajlamai, hanem a kötelességtudat alapján cselekszik (de a vallás nem előfeltétele az erkölcsiségnek).

Rousseau-hoz, Locke-hoz és Hobbeshoz hasonlóan feltételezett valamilyen ősi társadalmi szerződést: szerinte az állam garantálja az egyén szabadságát, fejlődését és egyenlőségét.

Megemlíthető még Johann Gottfried Herder (1730-1803), Johann Georg Hamann (1730-1788), illetve Friedrich Heinrich Jacobi (1743-1819) neve is, akik a történelem, a nyelv és az ész kérdéseivel foglalkoztak.

A felvilágosodás jelentősége

A felvilágosodás a mai napig érezteti hatását, hiszen a modern demokratikus köztársaságok és alkotmányos monarchiák a felvilágosodás eszméin alapulnak.

Anglia alkotmánya például ebben a korban született (1689: Jognyilatkozat), ekkor adták ki az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát valamint a Függetlenségi nyilatkozatot (1776. július 4). Az Egyesült Államok alkotmánya is ebből az időből származik (1787), és kisebb-nagyobb módosításokkal a mai napig fennáll.

A felvilágosodás vitathatatlan érdeme, hogy olyan változásokat indított el, amelyek a haladást szolgálták, s ez a haladás a mindennapi élet része lett.

A felvilágosodásnak köszönhetjük, hogy érvényesülhetett a hatalom megosztásának elve, amire a demokrácia épül, s hogy megdőltek az egyeduralmi rendszerek (a 21. századra már csak hét abszolút monarchia maradt a világon), s ez a korszak adta nekünk a máig megőrzött, természetes és elidegeníthetetlen emberi jogokat is.

A felvilágosodás lényegét nagyon jól összefoglalja Csokonai Vitéz Mihály néhány sora:

„Vége van már, vége a hajdani gyásznak,
Lehasadoztak már a fekete vásznak,
Melyeket a fényes világosság előtt
A hajdani idők mostohás keze szőtt.”

(Csokonai Vitéz Mihály: Magyar! Hajnal hasad)

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 10. oldalra!